2004. február 27.

„Két em­ber felment a temp­lomba, hogy imádkozzék, egy farizeus és egy vámos. A farizeus emelt fővel így imádkozott magában: hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, házasságtörő, mint ez a vámos is… A vámos pedig megállt hátul és a szemét sem merte fölemelni az égre, csak mellét verte e szavakkal: Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, az nem…”

/Lk 18,10-14/

Milyen „szép és megható” története ez az Örömhírnek. Lehetséges azonban, hogy elraktározzuk emlékeink között, de nem változtat rajtunk semmit. Tovább éljük a megszokott életünket, mert nem értjük Isten üzenetét (talán nem is akarjuk). Jézus Krisztus ugyanis nem csak azoknak az embereknek hirdette az evangéliumot, akik követték, és köré gyűltek, hanem minden kor emberének. Nem megható és szép dolgokat akar a tud­tunkra adni, hanem sokkal többet.

Két imádkozóról beszél Jézus, mégis azt halljuk, csak az egyikük igazul meg. A farizeus ugyanis nincs tisztában emberi mivoltával. Azt gondolja, hogy jogában áll másokat lebecsülni, lenézni, megítélni és megalázni azért, mert megtartja az Isten törvényeit. Egyenrangú akar lenni Teremtőjével, de elbukik. A vesztébe rohan, mert ítélni akar, amire nem képes. Falat épít maga köré büszkeségből, dacból, öndicséretből stb. A vámos, aki megigazult, belátja esendőségét, korlátait és hibáit. Nem ítél, nem mutogat másokra, hanem lehajtja fejét, hogy irgalomért könyörögjön. Őszintesége és alázata teszi megigazulttá. A mi dolgunk sem bonyolult. A vámos lelkületével élve helyre kell tenni életünket, talán megváltoztatni értékrendszerünket, alázatosan elfogadni ember voltunkat. Ha ez sikerül, és hiszünk a teremtő Istenben, akkor mi is megigazulunk, sőt – talán a világ életének folyása is visszatér az eredeti, helyes mederbe.

Szűcs Béla tiszaújhelyi parochus