Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk...

Megint beszélünk s csak beszélünk,

A nyelv mozog s a kéz pihen;

Azt akarják, hogy Magyarország

Inkább kofa, mint hős legyen.

Dicsőségünknek kardja! Csak most

Készültél s már a rozsda esz.

Meglássátok, maholnap minden

Az ó kerékvágásba’ lesz.

Úgy állok itt, mint a tüzes ló,

Mely föl vagyon nyergelve már

S prüsszögve és tombolva ott benn

Fecsegő gazdájára vár.

Nem a tettek terén fogok hát,

Mint egy csillag, lehullani?

Megfojtanak majd a tétlenség

Lomhán ölelő karjai?

S nem lenne baj, ha magam volnék,

Hisz egy ember nem a világ,

De ezer és ezer van, aki

A zablán tépelődve rág.

Óh, ifjaink, óh én barátim,

Ti megkötött szárnyú sasok,

Láng a fejem, jég a szívem, ha

Végigtekintek rajtatok!...

Föl, föl, hazám, előre gyorsan,

Megállni félúton kívánsz?

Csupán meg van tágítva rajtad,

De nincs eltörve még a lánc!

Petőfi Sándor verse 1848 áprilisában született, és ebből mindjárt érthető is, mit jelent, hogy „Dicsőségünknek kardja! Csak most / Készültél s már a rozsda esz”. Igen, ezek egyértelműen arra utaló sorok, hogy a március 15-én kirobbant forradalom és szabadságharc legelején vagyunk, és már elbizonytalanodást tapasztal a költő. A megtorpanást mindjárt a régi tétlenségnek látja, ezért azt a régi tunyaságot kárhoztatja, melyet más verseiből is jól ismerünk. Feldereng az „őseinknek véres kardja”, melyet „rozsda mar”, amely „nem ragyog”, de sok más versét is felidézi ennek a költeménynek a hangulata.

A „sok beszéd: szegénység” igen rövid, de velős igazságát hallani ki abból a gúnyból, amely szerint egyesek azt akarják, hogy Magyarország „inkább kofa, mint hős legyen”. És milyen jellemző meglátás. Mennyire igaz, hogy mihelyst megérezzük „tágulni a láncot”, azt hisszük, le is tört az már...

Penckófer János