„A habitusom megfelel a mó­­­kás szerep eljátszásának”

Rokker Zsoltti Kárpátalján!

2004. március 19., 01:00 , 166. szám

Erdei Sándor humoristának nem volt könnyű dolga, míg megkedveltette Rokker Zsoltti személyiségét a magyarországi hallgatókkal. Zsoltti ugyanis hétről hétre keményen megmondja véleményét a Sláger rádió hallgatóinak. Végül azonban a közönség elfogadta, sőt megszerette ezt az odamondogató, bárdolatlan modort, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy fenegyerekünk immár kiadott két albumot, s egymást érik a fellépési meghívások. Március 6-án Rokker Zsoltti Kárpátaljára, a Nagy­dobronyi Sting Szabadidőközpontba is ellátogatott, ahol „műhelytitkairól” faggattuk.

– Hogyan lesz egy antropológusból humorista?

– Láttam a sanyarú jövőmet, amikor antropológiát végeztem a miskolci egyetemen, szerettem volna valami más lehetőséget találni. 1996-ban indult egy műsor az HBO-n, Mennyi a 30 címmel, ahol fiatal, ismeretlen arcokat kerestek. Meglepő módon engem egy versmondóversenyen fedeztek fel. Ebben a műsorban 4 évig szerepeltem, ez volt az én igazi iskolám. Nem tudom, mit néztek ki belőlem. Azt mondták, a habitusom megfelel a mókás szerep eljátszásának, és kérték, írjak valamit. Hát én írtam. Valószínűleg ez volt a döntő, mert nem elég, ha valaki megfelelő előadó, jó, ha írni is tud.

– Hogyan lehet erre a pályára készülni, mit kell ehhez tanulni, tudni?

– Valójában ezt nem lehet tanulni, nem létezik humoristaképző. Megfelelő humorérzékkel kell rendelkezni, úgy kell tudni előadni a dolgokat, hogy azon nevessenek az emberek. Az sem elég, ha vicceket tudok mesélni, mert egy egyszerű, hétköznapi történetet is úgy kell előadni a színpadon, hogy röhögjenek rajta az emberek, ebben áll a nagy titok.

– Mikor érezted, hogy a humorizálás a szakmáddá vált?

– Amikor egyre több felkérést kaptam, és láttam, hogy amit nyújtok, azt a hallgatók örömmel fogadják. Nevetni mindig akarnak az emberek, és észrevettem, hogy érdemes csinálni, mert szerettek és szeretnek.

– Volt valamiféle humorista „előéleted”?

– Sokat viccelődtünk, bizonyos értelemben tehát családi örökség is lehet a humorérzék. Ede­lény­ben nevelkedtem, ami egy kisváros Miskolc mellett. Utcagyerekek voltunk barátaimmal, játszottunk a grundon, fociztunk, szórakoztunk.

– Mikor kerültél először színpadra?

– A miskolci postás dolgozók nőnapi rendezvényén mondtam verset. Emlékszem, nagyon izgultam, de a következő fellépésen, egy zempléni falunapon, már bátrabb voltam.

– Az igazi népszerűséget a Sláger rádió hozta meg számodra, ahol ma is állandó műsorszám vagy…

– Igen, a Bumerángban, Magyarország legnépszerűbb reggeli rádiós műsorában van heti három anyagom, ahol Rokker Zsoltti és az ő nagymamája reagál az aktuális hírekre.

– Hogyan döntöd el, hogy miről szól majd a műsor?

– Ez rám van bízva. Állandóan figyelem a médiát, és amiről úgy gondolom, hogy fonák hír, lehet rajta röhögni, azt megcsinálom.

– Ez a kettősség nem oszt meg?

– Nem, én csupán szerepeket játszom. Van olyan humorista, aki nem tud figurákat alakítani, inkább csak saját magát adja. A figurák olyan élethelyzetekbe keverednek a történeteimben, amilyenekbe egy normális, ép elméjű ember valószínűleg sohasem, s ezt így, egyfajta jelmez mögé bújva elő tudom adni.

– Baráti társaságban szoktad hozni a Rokker Zsoltti figurát?

– Néha igen, de van, hogy inkább csak csöndes szemlélője vagyok a társasági eseményeknek. Én a színpadon teljesen kiélem minden ilyen irányú hajlamomat, szereplési, magamutogatási vágyamat.

– Van emlékezetes fellépésed?

– Egy nudistastrandon, amikor csupasz volt a közönség.

ferenczi