Kerék Imre: Sziszüphosz

útszéli bölcsek, intelmeitek

körüldongják a fülemet naponta:

hogy nehéz a kő s túl magas a hegy,

hogy hiába tolom fel, úgyis vissza-

hengerül, s jó, ha nem lapít agyon,

hogy szándék, erőfeszítés hiába,

hogy belegebedek, ha nem hagyom

fenébe az egészet, félreállva;

csakhogy ez a kő itt az életem,

a sorsom, már teljesen egy velem –

mit érne, ha egyszer mégis megállna

ott fönn? Boldogan elnyúlnék talán,

mint a disznó, ha pocsolyát talál

és belefekszik langymeleg sarába?

Ki ne ismerné a „sziszifuszi küzdelem” kifejezést, a hiábavaló erőlködésre utaló állandó szókapcsolatot. Használjuk is elég gyak­ran, de abba, hogy miért vállaljuk sokszor a hiábavaló küzdelmet, abba nem szoktunk olyan gyakran belegondolni. Kerék Imre ezt teszi meg most a Sziszüphosz című versében. És milyen felemelő igazságot mond ki, mégpedig egy szonett formájában.

A költemény alapja annak a Sziszüphosz nevű görög királynak az esetére épül, aki még a halált is kijátszotta, de az alvilágban az lett a sorsa és az élete, hogy egy mindig visszazuhanó követ kell fölfelé görgetnie a hegyre. Tudván tudja, hogy célját sose érheti el, az a kő ott fenn az ormon soha nem áll meg, de ő mindig újra kezdi. Mert ez az élete. „Ez a kő itt az életem – mondja itt a költő –, a sorsom, már teljesen egy velem”. És ez a lényeges ebben a „büntetésben”. A sorsként értelmezett élet legyen bármilyen nehéz, egyben felemelő lesz, csak nyugodjunk bele, csak fogadjuk el magunkénak.

A költő pedig még az „útszéli bölcsekhez” is szól ebben a rövid versben, és milyen találó hasonlattal. A langymeleg pocsolyában elnyúló disznó jut eszébe; azt mondja, ez lenne belőle, ha nem vállalná, ami neki sorsa.

Penckófer János