A podheringi emlékoszlop rövid krónikája

2004. március 26., 01:00 , 167. szám
Ünneplők a podheringi emlékműnél a múlt század elején

Az 1848–49-es szabadságharcnak Kárpátalja területén a Munkács melletti Podheringen (Őrhegyalja) volt az egyetlen jelentős összecsapása.

1849 áprilisában az osztrák haderő Galícia felől átlépte a magyar határt és dél felé haladva birtokba vette a Latorca völgyét. Rövidesen elérték Munkácsot is. A maroknyi szabadságharcos Podheringnél rendezkedett be védelemre, mivel a Szarka-hegy és a megáradt Latorca a sokszoros osztrák túlerővel és az erős ágyúkkal szemben itt tette lehetővé a hatékonyabb ellenállást.

1849. április 22-én került sor a csatára, amely az osztrákok menekülésével végződött.

Az emlékoszlop felállításának gondolata a Munkács c. lap hasábjain fogalmazódott meg először. Lévay József volt honvéd tüzér 1888-ból fennmaradt cikke az első fellelhető nyom a tervről, hogy az ütközet helyére emlékoszlopot állítanának. Ezután a lap hasábjain nyomon követhetjük a gondolat izmosodását egészen a megvalósulásig. Később Tulcsik Ferenctől olvashatunk a csatáról és az emlékmű felállításának szükségességéről. Adakozásra is felhívta a lakosságot az ügy megvalósítása érdekében, és egy szervezőbizottság gondolata is ekkor körvonalazódott először az emlékoszlop érdekében. A tanító, újságíró Tulcsik Ferenc szívü­gyének tekintette az obeliszket: a szalmaláng-lelkesedéssel szemben kitartó munkára inspirált cikkeiben.

A következőkben Boross György és Csicsery Zsigmond honvédszázados is hangsúlyozta egy-egy írásában – a csatát felidézve – az emlékoszlop felállításának fontosságát.

A helyszín kapcsán voltak nézetkülönbségek: „…A csata emlékére gyűjtés után befolyt adakozásokból oszlopot emel a csatában részt vett egyik élő bajtárs, Lévay József adóhivatali ellenőr indítványozása folytán a közönség. Az oszlopot arra a helyre akarják sokan felállítani Podhering felett, ahol az ágyúk voltak felállítva, pedig talán jobb lenne a hídnál, mert itt minden arra menőt emlékeztetne, míg a hegytetőre kevesen másznak.”

1899. április 22-én szép megemlékezéssel adózott Munkács lakossága a helyszínen a fél évszázaddal azelőtti csata hőseinek. Tulcsik Ferenc egy erre az alkalomra írt versét is elmondta. Meghívták az ünnepségre a csata még élő szemtanúit és az 1849-es szabadságharc néhány résztvevőjét is.

A város lakosságát komolyan megmozgatta ez a megemlékezés, fölgyorsult a podheringi emlékoszlop megvalósításának üteme. Az 1901. április 21-ére tervezett avatást technikai okok miatt május 19-ére tették át, mely alkalomra Gyar­mathy József írt szép verset. A munkálatok befejezése után megmaradt pénz kamatait az obeliszk rendben tartására fordították. Az emlékművet lekenték, hogy védjék az időjárás viszontagságaitól, mégis, egy év múlva már javítani kellett.

Közel tizennyolc esztendő múlva olvashatunk újból nagyobb írást az emlékoszlopról: Máthé Miklós görög katolikus pap tíz ­versszakos ódáját „Gondolatok március idusán az őr­hegyaljai honvéd emlékoszlop előtt” címmel.

A cseh világból csak egy Pod­he­ringgel kapcsolatos írás maradt meg: id. B. I. aláírással egy költeményt közöl az egyik lap azzal a kommentárral, hogy „Ezt az egyszerűségében szép verset egy matuzsálemi korú olvasónk hozta szerkesztőségünkbe, s mi szívesen közöljük le.”

Több mint tíz esztendő múlva, már a magyar világban az első megmaradt írás az emlékműről érdekes módon szintén ugyanez a vers. A szerző kilétére is ekkor derül fény, aki nem volt más, mint idő­sebb Bornemissza István pod­he­ringi lakos.

A múlt emlékeinek ápolása fontos irányvonal volt Munkácson. Ezt igyekeztek tudatosítani a cseh megszállás alatt az itteni magyarok, de a visszacsatolás után sem veszítette el aktualitását.

Az őrhegyaljai emlékoszlop ekkor újra reflektorfénybe került. Trianon után nagyon megrongálódott, a csehek az emléktáblát is eltávolították róla, s a Latorcába dobták, nem is sikerült megtalálni. Az emlékművet 1939 tavaszára kijavították, s ez idő tájt egy Horthy-képet is elhelyezett a Munkácsi Kaszinó az obeliszken. A munkálatokkal azért siettek, mert közeledett a csata 90. évfordulója.

Egyébként az emlékoszlop egyre inkább Munkács ünnepségeinek és „idegenforgalmának” szerves része lett. Itt tartották a március 15-i és az október hatodikai megemlékezéseket, illetve egyebek mellett ezt is megmutatták a Munkácsra ellátogató vendégeknek.

A szovjet megszállás előtti utolsó jelentős megemlékezés a podheringi emlékoszlopnál 1944. március 15-én volt. A munkácsi régi református temetőből ekkor helyezték át a csata egyik hősének, nemes Kórodi Katona Gáspárnak, 1848–49-es tüzérfőhadnagynak, a munkácsi Ádám és Bathó család leszármazottjának földi maradványait testvére mellé, a Kamjanka dombon lévő új temetőbe. Az újratemetés ünnepsége a város központjában, a munkácsi országzászló előtt vette kezdetét, amire Budapestről a Hadtörténeti Múzeum egy 1848–49-es hadizászlót is szánt.

Ezt követően került sor az emlékműnél a március 15-i ünnepségre, amelyen „Tábori mise volt. Utána ifj. Kapornay József levente mondott izzó beszédet, majd koszorúzás és díszmenet következett.”

Hónapok múlva következett a gyilkos szovjet időszak. A táblát a csehekhez hasonlóan ők is leverték az emlékműről és végérvényesen eltüntették.

1990-ig kellett várni, hogy újra olvashassuk az obeliszken a régi szöveget: „Az 1849. évi április hó 22. napján a Magyarország állami függetlenségéért e helyen vívott győzelmes ütközet emlékére emelte a hazafias kegyelet 1901-ben.”

Egyébként ezt a fémtáblát 2000-ben lelopták. Egy esztendő múlva immár márványba vésve hirdette újra a fenti szöveg a Szarka-hegy tövében a régi idők krónikáját, hogy leróhassuk tiszteletünket ezen a szent helyen a múlt hősei előtt, és tanúságot tegyünk itt a magyarság megmaradása és élni akarása mellett.

Popovics Béla, Munkács