Amikor nyűg az utas

A "rend" ára

Heti rendszerességgel ingázom a Beregszász–Munkács–Ungvár útvonalon, legtöbbször városközi autóbusszal vagy iránytaxival. Legutóbb Ungvárról 3 óra 50 perc alatt értem Beregszászba, részben azért, mert Munkácson három buszra sem tudtam felszállni, kezemben az érvényes menetjeggyel.

Történt, hogy az ominózus pénteki napon közúti ellenőrök felügyelték a közlekedésbiztonságot, ami azzal járt, hogy a munkácsi autóbusz-állomásról induló menetrend szerinti autóbuszok és iránytaxik csak a megengedett utaslétszámmal "mertek nekivágni" a célállomásig vezető útnak. Ez rendben is lenne, csakhogy a jegypénztárnál – nyilván a szokásos gyakorlatnak megfelelően – annyi menetjegyet adtak el, ahány fizető utas jelentkezett. A felszállásnál azonban kiderült: a járműveken nincs hely, és hiába adtak el 12 jegyet a Munkácsot érintő Ungvár–Beregszász iránytaxira, abban összesen 4 szabad hely volt.

A hoppon maradt utasok menetjegyét némi huzavona után a forgalmi irodában "átírták" a következő (fél óra múlva induló), Ungvár–Ivano-Frankivszk, illetve Munkács–Beregszász járatokra. Induláskor azonban négy utas ezekről is "lemaradt" hely hiányában. Két autóbuszsofőr és egy konduktor vitázott azon, hogy melyik buszra ne üljön fel utas!

Ez, kérem, olyan szolgáltatás, mellyel az utas mindenképpen rosszul jár. Ha "szabad az út", a 12-14 személyes iránytaxikba akár 18-20 embert is bezsúfolnak, mert, ugye, "mindenkinek utazni kell" (illetve a sofőr ebből a pluszbevételből él). Ha viszont történetesen "rend van", vagyis nem lehet "pótutasokat" szállítani, akkor órákat kell várni arra, hogy valamelyik buszra felférjen a szerencsétlen, utazásra kárhoztatott fizető utas. Mert, ugye, a busz azért van, hogy szállítsa az utazókat. Vagy fordítva? Mi, utasok azért vagyunk, hogy jegyet váltsunk, aztán majd csak elvergődünk valahogy a célállomásig, leginkább egymás hegyén-hátán, levegő nélkül, tiszteletlen sofőrrel, meg ami még belefér ebbe a műfajba.

A legfigyelemreméltóbb az, hogy a munkácsi buszmegállón kálváriázó, "sorukra váró" utasok legfeljebb egymás között nyilvánítottak véleményt. "Hallatlan", "felháborító" és "minősíthetetlen" – röpködtek a jelzők, ám senki sem követelte a panaszkönyvet, vagy kért hivatalosan is magyarázatot.

Utazni akartunk, minél kisebb felhajtással. Na de így?!

Popovics Zsuzsanna