263/1-es láger, Orel – egy tél, több mint ezer halott

60 éve deportálták a kárpátaljai magyar és német férfilakosságot

2004. szeptember 3., 10:00 , 190. szám

1944 őszén a munkácsi járási Beregrákoson is kihirdették: minden magyar nemzetiségű férfinak háromnapos munkára kell mennie. A hatalom emberei pontosan tudták, a községben kik a magyarok és kik a "hadköteles" személyek. A deportált férfiak közül 88 soha nem tért haza. Molnár Mihály 19 évesen került lágerbe. Ő két év fogság után hazajöhetett, bátyja azonban odapusztult. Mihály bácsi októberben lesz 79 éves.

– A községházától egyenesen Kalnikra (Beregsárrét) kellett mennünk, ahol döbbenten láttuk, hogy magyar katonafoglyokkal kevertek bennünket össze. Mindnyájunkat megfürösztöttek, majd gyalog mentünk Szentmiklóson át Szolyvára, ekkor már géppuskás katonák kíséretében. Szolyván sokan megbetegedtek, köztük a bátyám is. Én gyerekkoromban már átvészeltem egy hastífuszt, valószínűleg ezért nem betegedtem meg ismét. Két héttel később Szamborba gyalogoltunk, ahol tehervagonokba zsúfoltak bennünket, és kezdetét vette az "utazás" legszörnyűbb része.

– Tíz napig vonatoztunk, mialatt talán ha kétszer kaptunk egy-egy vödör vizet. Abból persze mindenki inni akart, így kiömlött. Jobb híján a vagon vasalkatrészeiről kapargattuk a ráfagyott zúzmarát, a kéménylyukon kinyúlva kanyarítottunk egy-egy hólabdát, azt szopogattuk. Kályha volt a vagonban, tüzelő azonban nem. Az ülőalkalmatosságnak berakott deszkát faragtuk késsel, abból próbáltunk meleget csikarni. A karácsonyt a vonaton értük meg, emlékszem, még énekeltünk is. Menet közben is sokan meghaltak. Amikor a tizedik nap megérkeztünk Orelbe, az éhezéstől és a szomjazástól úgy el voltunk gyengülve, hogy négyesével támogattuk egymást, nehogy elessünk.

– A 263/1-es lágerbe kerültünk, ahol lóistállókban voltunk elszállásolva. Tavaszig az odakerült 3000 rab fele lett beteg, majd halt meg. Deszkapriccsen aludtunk, minden takaró nélkül. Alkalmanként az erősebbeket kivezényelték dolgozni, mások a halottakat temették. A helyi lakosok ellenségesek voltak velünk, fricceknek, fasisztáknak neveztek bennünket. A lágerkerítés túloldaláról fenyegetőztek, mutatták a háborúban megcsonkított végtagjaikat. Tavasszal meghalt a bátyám.

– Egy alkalommal gyengélkedőket kerestek krumplit válogatni, én is jelentkeztem. Ettem a nyers zöldségből, amitől sárgaságba estem. A kórházban szóba elegyedtem egy orvosnővel, megmutattam neki egy véletlenül nálam maradt diákkori fényképemet. "Jaj, milyen lettél" – sóhajtozott, majd azt mondta: "Te nem fogsz itt meghalni!". Azt tanácsolta, miután kikerülök a kórházból, csavarogjak a konyha körül. Itt aztán egy sztarsina megszólított, hogy akarok-e padlót súrolni? Bezárt egy terembe, ahol mindenféle élelmiszerek voltak, a padlón szanaszét kenyérdarabok hevertek. A kenyérhéjat összeszedtem, felraktam az asztalra, de nem ettem belőle. Mint később kiderült, a sztarsina – aki az orvosnő férje volt – kintről figyelte, mit csinálok. Megfeleltem a "vizsgán", ettől kezdve aztán munkám is volt, élelmem is. Feltehetően ez mentette meg az életemet.

– A mai ember számára elképzelhetetlen, milyen megpróbáltatásokon mentünk keresztül. Az első tél volt a legnehezebb, akik azt túlélték, zömmel életben is maradtak. A lágertársaink között voltak németek, lengyelek, románok. Az erdélyi magyarok közül sokan románnak vallották magukat, egy idő után felülkerekedtek, felügyelők, hajcsárok lettek. Volt ott német tiszti század, egy neves bécsi katonazenekar, meg Magyarországról a híres énekes, Bárdfai László. Máig emlékszem, milyen szépen énekelte a "Nyílik már a szarkaláb odahaza, régen" kezdetű magyar nótát. Voltak köztünk bűvészek és különféle mutatványosok is. A láger közepén nyárra építettünk egy színpadot és előadásokat szerveztünk. Az orosz tisztek olyankor nem moziba mentek, hanem nézték a rabok műsorát.

Molnár Mihályt születésnapja előtt egy nappal, 1946. október 3-án engedték haza. Személyvonattal két nap alatt Munkácsra ért. A helyi kolhozban dolgozott földmérőként, majd asztalosként. "A mai napig sokat gondolok azokra az időkre. Nehéz volt" – mondta búcsúzóul.

Badó Zsolt