Nagymuzsaly – Beregszász – Szolyva – Szambor – Makijivka

60 éve deportálták a kárpátaljai magyar és német férfilakosságot

2004. szeptember 24., 10:00 , 193. szám

A beregszászi járási Nagymuzsalyból 1944 novemberében 215 magyar civilt hurcoltak a "német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek" szolyvai gyűjtőtáborába. A sztálini lágerekbe deportált férfiak közül csak 92 térhetett vissza családjához. Varga Nándor 18 éves volt, amikor az orosz "felszabadító" csapatok bevonultak vidékünkre.

– Nagymuzsalyba 1944. október 26-án jöttek be az orosz csapatok. Az utcán tankok vonultak, mindenki félt a faluban. A szovjet katonák vadul lövöldöztek a levegőbe, ettől kitört a pánik. Az asszonyok sírtak, a gyermekeket a padlásra bújtatták, teljes volt a káosz. Novemberben aztán kidobolták, mindenki készítsen össze három napra elegendő élelmet, mert "malenykij robotra" viszik a hadköteles férfiakat. Semmi rosszra nem gondoltunk, édesapámmal rendben összecsomagoltunk.

– Beregszászba rendelték a gyülekezőt. Minket az akkori adóhivatal pincéjébe zártak, ott néhányan már sejtettük: valami nincs rendben. Az orvosi vizsgálat során kiütéseket láttak rajtam, azt hitték, tífusz, így elkülönítőbe vittek. Innentől kezdve nem láttam az édesapámat. Később négyes, hatos sorokban, fegyveres kísérettel vonultunk Szolyvára. Útközben hideg volt, téli öltözék híján engem csak egy őszi kalap, meg egy Bocskai-kabát melegített. Az őrök végig piszkáltak a "díszes" kabátom miatt, végül aztán elvették.

– Szolyván egy katonai kaszárnyában "szállásoltak" el. Szögesdrót és géppuskás őrök vigyázták a tábort. Sokan már ott meghaltak a gyengeségtől vagy valamilyen betegségben. Télen indítottak útnak Szamborba. Sokat szenvedtünk az őrök kegyetlenkedései miatt: aki nem bírt gyalogolni, azt ütötték-verték. Enni nem adtak. Szolyvától Szamborig vagy két alkalommal pihentünk. Sokan nem élték túl a menetelést.

– Szamborban emeletes ágyakkal telezsúfolt barakkokban "éltünk", 60-80 ember egy helyen. Enni nagyon keveset adtak, csak híg levest. Tavasszal aztán a foglyok többségét bevagonírozták, és ismét utaztunk, nem tudtuk, hová. Én a Donyec-medencébe, Makijivkába kerültem. Az éhségtől szinte kiestünk a vagonból. Menetoszlopban vánszorogtunk keresztül a szétlőtt városon, rengeteg épület állt romokban, mindenütt törmelék. A helyi lakosok gyűlölködve méregettek bennünket, rázták az öklüket, oroszul szitkozódtak. Azt hitték, hadifoglyok vagyunk.

– Nyárig egy régi iskolaépületben éltünk, megint csak levesfélén. Később már dolgoztattak a kolhozban, amit szerettünk, mert legalább kimozdulhattunk a fogolytáborból. Hónapokig nem tudtunk tisztálkodni. Előbb eltetvesedtünk, majd a tífusz is megjelent. Ettől kezdve engedtek bennünket mosakodni: 200-300 emberrel csomóba dobáltatták a ruháikat, majd tűzoltócsőből erős vízsugarat eresztettek rájuk. Amikor nem vittek a kolhozba, fölösleges munkát végeztettek velünk. Volt, hogy a szétlőtt épületek vasszerkezeteit cipeltették velünk oda s vissza. Az őrök gúnyolódtak rajtunk, a helyi civilek meg szitkozódtak.

– A táborban rajtunk kívül voltak németek, románok is. Az utóbbiakkal nemigen szimpatizáltak a magyarok. Emlékszem, volt egy fazekam, amit egy német mindenképpen meg akart kaparintani. Ennek aztán verekedés lett a vége. Az ősz végén jött a hír, talán hazamehetünk. Csekély volt rá az esély, de a szíve mélyén mindenki reménykedett. Október végén aztán egy szovjet tiszt odakiáltotta nekünk: "Vengri, domoj!" Azt hittük, álmodunk.

– A visszaútra már kaptunk némi kenyeret, majd őrizet alatt vonatra ültettek. Szatmárnémetiben a román foglyokat elengedték, bennünket, kárpátaljaiakat viszont nem. Élelmünk elfogyott, így a helyi magyar családoknál házaltunk némi kenyérért. Ismét vonatozás következett és hamarosan befutottunk Aknaszlatinára. Ott azt mondták: mehet, ki merre lát. El sem tudtuk hinni, hogy végre ismét hazai földre értünk. "Van itt muzsalyi?" – hallottam egy kiáltást. "Van!" – ordítottam tele torokból. Mint kiderült, a faluból naponta várta valaki a hazaérkező fogolyvonatokat. Aznap Réti József volt a "soros", aki előbb ételt adott, majd mesélt az otthoni dolgokról.

– Én egy év fogsággal "megúsztam" a lágert, de idehaza nem sok jó várt. Muzsaly akkoriban a határőr-parancsnoksághoz tartozott, házunkba egy orosz katonatisztet szállásoltak el családostul. Amikor a tiszt felesége meglátott lesoványodva és betegen, szinte szégyellte magát honfitársai miatt, és igyekezett élelemmel segíteni. Édesapám három évig raboskodott. Ő még rosszabb állapotban tért haza, és sokkal többet is szenvedett, mint én. Észtországot is megjárta. Mint mesélte, abban a táborban, ahová került, hatalmas tífuszjárvány pusztított, alig akadt túlélő.

Nándi bácsi ma is tart a nyilvánosságtól. "Lágermúltja" miatt évekig megbélyegezve érezte magát, volt, aki el sem hitte, hogy ártatlanul vitték a szenvedésbe. Amikor például munkahelyet keresett, az önéletrajzába bele sem írhatta, hogy lágerben volt. "Jobb arról hallgatni" – mondta a "káderes". Nándi bácsi nem szívesen emlékezik az akkor történtekre, legszívesebben örökre elfelejtené, ami vele és társaival történt...

Fischer Zsolt