"Mindenütt dolgoztam, ahol szükség volt az olcsó munkaerőre"

60 éve deportálták a kárpátaljai magyar és német férfilakosságot

2004. november 12., 09:00 , 200. szám

Nem kímélte az élet a nyolcvanötödik életévében járó csetfalvai Bencze Gyulát és feleségét, a 80 éves Vilma nénit. Több mint 30 éven át dolgoztak mindketten a kolhozban, Gyula bácsi brigádvezető volt, Vilma néni pedig a mezei munka mellett még varrt is, hogy megfelelő körülmények között tudják felnevelni a gyerekeiket, később unokájukat.

- Csetfalván születtem 1919. november 16-án - meséli Gyula bácsi. - Huszonegy éves koromban, 1940. december 27-én vonultam be a magyar hadseregbe, Felsővisóra, a 2. határvadász zászlóalj második századához.

- 1943 novemberében leszereltem, de december 22-én visszahívtak, és kivittek Nyugat-Ukrajnába a frontra. A frontvonal mögötti területeken tisztogattunk, vasutakat és közutakat biztosítottunk, bejártuk Nyugat-Ukrajnát, Fehéroroszországot, Lengyelországot, majd Németországot és Ausztriát érintve Csáktornyára vezényeltek minket.

- Néhány napos csáktornyai állomásozást követően Hódmezővásárhely következett, ahol harcba keveredtünk az előrenyomuló oroszokkal. Folyamatosan vonultunk vissza egészen a Dunáig, míg végül Pakson hadifogságba estem 1944. december 5-én.

- Itt akkor már civil ruhában dolgoztam egy idős házaspár portáján. Az oroszok étlen-szomjan Bajára kísértek minket, ahonnan vagy ötnapi tartózkodás után továbbmentünk Temesvárra. Ott egy gyűjtőtáborban sanyargattak minket egészen a háború végéig, 1945. május 10-ig. Ekkor bevagoníroztak minket, hadifoglyokat, és 24 napon keresztül vonatoztunk egészen az Urál-hegységig.

- Az utazás során naponta egyszer adtak enni, általában szárított kenyeret sós szalonnával, vagy valami más száraz dolgot, esetleg egy kanál cukrot, meg százhat embernek két vedér vizet. Úgyhogy leginkább a szomjúság kínzott minket, nem az éhség.

- A Szverdlovszki (ma Jekatyerinburgi) területre, a Krasznij-Uralszk nevű bányavárosba vittek minket, ahol 12 nap megfigyelés után beosztottak egy tőzegkitermelő brigádba. Ásóval ástuk a tőzeget egy hónapon át. Nagyon rossz munka volt, egy hónap múlva százból már csak nyolcan voltunk egészségesek.

- Ekkor kerültem át egy építőbrigádba, ahol már valamivel jobb volt az ellátás és a munka. Kovácsműhelyt, vízvezetéket építettünk és minden egyebet, amit kellett. Három hónap után egy vasgyárba kerültem, ahol már egy kevés pénzt is kaptunk, igaz, nagyon nehéz munka volt az. Később dolgoztam fakitermelésen és gáteren is, egyszóval, szinte mindenütt, ahol szükség volt az olcsó munkaerőre. Mindennap dolgoznunk kellett, csak az állami ünnepeken nem. Az étel, amit adtak, nem volt elég és megfelelően tápláló sem. Ahhoz, hogy túléljem mindezt, sokszor krumplit kellett lopnom.

- Másfél év múlva, 1946. december 11-én engedtek csak haza. Itthon a kolhozban kezdtem dolgozni, 1950-re már brigádvezető lettem. Onnan is mentem nyugdíjba 1979-ben, de jövedelemkiegészítésként még tavaly nyáron is többször átmentem a régi Zsigulimmal a határon. Most is ott van a garázsban, s ha lehet, megint megyek.

Badó Zsolt