"Szépen telt ez a kis idő"

Isten éltesse!

A napokban ünnepelte 75. születésnapját Iván Ambrus ungvári festőművész, aki több mint harminc évvel ezelőtt úgy határozott, "tesz valamit az egészsége megőrzéséért".

- Visszatekintve az elmúlt évekre, úgy érzem, szépen telt ez a kis idő, bár túl gyorsan. Kisszelmencen születtem, gyermekkoromban a mostani Szlovákiához tartozó Nagyszelmencre jártam iskolába. Voltam csehszlovák, magyar, szovjet, ukrán állampolgár. Persze nem magam jártam országról országra, hanem a határ vándorolt fölöttem. Heten voltunk testvérek, szüleink gazdálkodtak. Nem voltunk jómódúak, kisgyermekként a hideg gumicsizmától olyan lábreumát kaptam, hogy azt hitték, sose állok lábra. Rajzolni, festeni gyerekkoromtól szerettem. Emlékszem, az első ecsetet egy tollszárból és a saját hajamból készítettem, a festékanyagot különböző zöld növényekből nyertem. A zöld színek máig dominálnak képeimen, sokan csodálkoznak, hogyan is tudok ennyiféle zöldet festeni.

- Már iskolás éveiben felfigyeltek a tehetségére?

- Nem mondhatnám. Emlékszem, osztálytársaim a táblára rajzolhattak, ha, úgymond, "szép" volt a munkájuk. No, én sose alkothattam "nyilvánosan", mivel a többieknek nehéz volt az én munkámról másolni.

- Negyven évig dolgozott ugyanazon a munkahelyen. Hogyan emlékszik a rendszerváltás előtti időkre?

- Először Ungváron, a Művészeti Alapnál kaptam állást mint kisegítő munkás, majd voltam iparművész, dekoratőr, végül államfői portréfestő. Lenin-képet szívesen festettem, az valahogy könnyen ment. Nem úgy Gorbacsov portréit, ezekre sokkal több időm ment rá. Akkoriban rossz volt a munkaszervezés, a feladatokat jellemzően a hónap utolsó hetében kaptuk meg. Az egy hónapra beütemezett munkát persze nehéz volt öt nap alatt elvégezni. Előfordult, hogy emiatt két képet festettem egyszerre. Két állvány, két vászon, és a kikevert színeket egyszerre vittem fel mindkét munkára. Ezzel tudtunk időt spórolni. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy 1975-ben Japánba, egy szovjet kortárs művészeti kiállításra is elkerültek akkori legjobb képeim.

- Régebben gyakorta kijárt a hegyekbe, tájat festeni...

- Kedves kollégámmal, Glück Gáborral jártuk sokat a Kárpátokat. Neki autója volt, nekem jogosítványom, így, ha távolabbra készült, mindig hívott vezetni. Emlékszem, egy alkalommal Kőrösmezőre is elutaztunk, hogy a vadászok körében nevezetes Diana-völgyből (Szvidovec-völgy) fessük a Bliznicát. Jókor reggel felszedelőzködtünk, alaposan bereggeliztünk és nekivágtunk a hegyoldalnak. Találtunk gyönyörű kilátást, optimális festőhelyet, mindent kipakoltunk és nekiláttunk a munkának, de nem ment. Eltelt egy óra, kettő, semmi ihlet. Aztán, ahogy korogni kezdett a gyomrunk, valahogy kinyílt a szemünk, és meglódult az ecsetünk. Sikerült mindkettőnknek jó munkát alkotni.

- Mostanság hogy szolgál az egészsége?

- Köszönöm, nincs okom panaszra. Egészségesen élek - nem dohányzom, nem fogyasztok alkoholt. Sőt, reggel kávé helyett súlyzózok. Negyvenéves koromban elhatároztam, hogy teszek valamit az egészségem megőrzéséért. Akkoriban keveset mozogtam, a munkahelyemen is állandóan ültem. Vettem hát két kétkilós súlyzót, és reggelente súlyzózni kezdtem. Idővel három-, majd ötkilós súlyzókra váltottam. Ezt máig csinálom, és úgy látszik, nem válik káromra.

P. Zs.