Narancssárga forradalom

Hogyan tovább, Ukrajna?

Egy elemzőnek jóval könnyebb előre jelezni valamilyen rendkívüli helyzet várható bekövetkeztét, mint annak kimenetelét. Ami természetes, hiszen a kiélezett szituációkban különleges jelentőségre tesznek szert a főszereplők személyes képességei, idegállapota, de akár hangulatai is. Ha ezeket zárójelbe tesszük, akkor néhány dolgot egyértelműen le lehet szögezni, és akár a további tendenciákat is jelezni lehet.

Először is kiderült, hogy az ukrán lakosság jelentős része nemzetként viselkedik. Értve ez alatt, hogy a nemzet szuverén, vagyis a hatalom hordozója, amit közvetlenül is képes gyakorolni.

A választások elcsalására az ukrán nemzet képes volt úgy reagálni, ahogy illik: forradalommal. A narancssárga forradalom pedig meghátrálásra kényszerítette a hatalmat.

Az államapparátus személyi állománya részben gyengének, részben mérsékeltnek bizonyult. A felébredt népet csak határozott és erőszakos akciókkal lehetett volna visszazsibbasztani. Kezdettől fogva világos volt azonban, hogy – különösen Kijevben – a karhatalmat nem lehet nekivezényelni a narancssárga tömegnek. Ugyanakkor elismerésre méltó, hogy erre nem is tettek komoly kísérletet. Megelégedtek azzal, hogy pár ezer Janukovics-hívőt felhoztak Kijevbe. Azok viszont, úgy tűnik, békésen elvannak a többségben lévő Juscsenko-hívekkel. Addig is rosszul mutatnak a TV-ben szemmel látható alkoholos befolyásoltságuk miatt.

Az ország regionális kettéosztottsága is látványosan megnyilvánult. A Juscsenkóra szavazó nyugati és központi megyék egymás után jelezték, hogy saját jelöltjüket tekintik elnöknek és nem fogadják el a Központi Választási Bizottság ellenkező értelmű döntését. A keleti megyék viszont elkezdték megszervezni autonómiájukat, sőt a szeparatista megnyilvánulások is elszaporodtak, amikor kiderült, hogy Juscsenko áll nyerésre. Pillanatnyilag nehezen lehet elképzelni Ukrajnát élén Juscsenkóval, és a keleti, délkeleti régiót, amint jámboran tűri, amíg Juscsenko csapata átveszi ott a hatalmat.

Az ország szétesése senkinek sem érdeke a világpolitika főszereplői közül. A nyugatiaknak ráadásul a tekintélyüket és szavahihetőségüket is meg kellett őrizni. Ezért mind az USA, mind Európa előre jelezte, hogy nem fogadja el a durva csalásokkal előállított választási eredményeket. Amikor az ukrán államhatalom mégis elengedte a füle mellett a figyelmeztetéseket, a Nyugat végül is a sarkára állt. Határozott és egyértelmű fellépésének megvolt a szerepe abban, hogy a hatalom végül is nem próbálta meg erőszakosan rendezni a konfliktust Kijevben. Ehelyett nyugati és orosz közvetítéssel elkezdődtek az egyeztetések a rendezésről.

Világos, hogy Juscsenko elnökségének elismerése az egyetlen esély arra, hogy az ukrajnai helyzet megoldódjon. Minél szabályosabban történik ez meg, annál valószínűbb, hogy sikerül a Janukovics-párti régiókat is visszaállítani a sorba.

A rendezésnek pillanatnyilag két lehetséges variánsa van forgalomban. Az egyik, hogy bírósági döntések segítségével Juscsenkót hozzák ki a választás győztesének. A másik variáns, hogy egy becsületesen megszervezett harmadik fordulóban nyerné meg az elnökséget. Mindkét variánsnak vannak előnyei és hátrányai: az első gyorsabb és hatékonyabb, a második viszont meggyőzőbb. Közös vonásuk, hogy mindkét lehetőség megvalósításához együtt kellene működnie a parlamentnek, az elnöknek, a legfelsőbb bíróságnak, valamint a Központi Választási Bizottságnak, hogy csak az érintett alkotmányos testületeket soroljam fel. Más dimenzióban pedig össze kell hangolni Janukovics, Kucsma és Juscsenko érdekeit, valamint a Nyugatét Oroszországéval. Mindez nemcsak bonyolultan hangzik, hanem a valóságban is nagyon komplikált. Ráadásul a megoldást rövid idő alatt kell kimunkálni, miközben néhányan inkább a helyzet további élezésére játszanak.

Juscsenko békés hatalomátvétele azzal járna, hogy amnesztiát kellene adni azok többségének, akik ellene dolgozva "különleges" módszerekhez folyamodtak. Ezt nyilván nehéz elfogadtatni az ellenzék radikálisaival. Másfelől az ellenzék hatalomátvétele a jelenlegi garnitúra felső rétegét mindenképp érintené. Miniszterek, adminisztrációs hivatalnokok, rendőrségi és egyéb főnökök tömegéről van szó, akik jobb esetben csak a hivatalukat veszítenék el. Rosszabb esetben a törvény betűjét fogják velük szemben érvényesíteni, ami a megszokott választási manipulációk esetén többévnyi börtönbüntetést jelent. Meg kellene oldani, hogy sem a pozícióikat biztosan elvesztő vezetők, sem az általuk törvénysértéseket elszenvedett ellenzék ne feszítse túl a húrt, s mindezt olyan közegben, ahol a fortélyos félelem igazgat. Mégis, valamennyiünk érdekében reménykednünk kell, hogy sikerül.

Sz. K. M.