A koporsókban gyakran csak 80 kiló föld és egy kiló hús volt...

Antal Sándor – egy magyar az afganisztáni háborúban

2005. február 18., 09:00 , 214. szám

Antal Sándor 1944-ben született az ungvári járási Szalókán. Gyerekkori álma volt, hogy katonatiszt legyen, bár a szülei nem támogatták az ötletet. A Jaroszlavi Katonai Pénzügyi Főiskolán végezte tanulmányait. Máig büszke arra, hogy 1973-ban, 29 évesen őrnagyi rangot kapott, de hiába felvételizett a katonai akadémiára, pártonkívüli lévén nem kerülhetett be. 1985 októberében Afganisztánba vezényelték, ahol pénzügyi főtisztként volt akkor szükség rá. Az alábbiakban az ott látottakról, tapasztaltakról mesél a ma már nyugállományú ezredes.

– Szolgálati helyem a törzsnél, Afganisztán fővárosának, Kabulnak a külvárosában volt, "Amin várában", ami egy régi erőd, alatta atombiztos bunkerrendszerrel. A pénzügyi osztályra kerültem, de havonta legalább kétszer kiküldetésbe jártam az egyes hadosztályokhoz. Végigjártam hát a pakisztáni határ mentén gyakorlatilag az összes katonai helyőrséget, a legészakibb Feyzalabadtól a legdélebbi Qandaharig.

– Többször megfordultam Kondúz, Jalalabad, Baghlan, Gardez és Ghazni városokban is, amelyeket az ország egyetlen aszfaltozott országútja, az úgynevezett "Élet útja" kötött össze. A magas hegyek között kanyargó úton katonai autókaravánok szállították az élelmiszer- és lőszerutánpótlást az ország döntő részét megszállva tartó szovjet csapatok állomáshelyeire. Ezek jelentették a legjobb célpontot az afgán ellenállók számára. A szűk völgyekben kilőtték az első és az utolsó teherautót, hogy megbénítsák az autóoszlopot, majd a hegyoldalakról kedvükre géppuskázták a védteleneket. Eleinte a szovjet katonai vezetés tankokat vetett be a támadók ellen, ami hiba volt. A szűk völgyekben és a szerpentineken ugyanis az autókaravánokhoz hasonlóan a tankoszlopok is sebezhetők, védtelenek voltak. Az ilyen támadásokat a leggyakrabban senki sem élte túl. Ezt felismerve, idővel több harckocsizó alakulatot is kivontak az országból.

– A levegőben kezdetben minden rendben volt, a repülőgépeinkre nem jelentettek veszélyt az afgán felkelők és angol gyártmányú hőkövető rakétáik. 1985-től viszont megjelentek az amerikai gyártmányú, lényegesen fejlettebb Stinger rakéták. Ezekkel sokáig rettegésben tartották a szovjet pilótákat és érzékeny veszteségeket okoztak. A rakétákat kilövő afgán egységek két, legfeljebb három emberből álltak, melyek 3-3 rakétát kaptak, s egy fényképezőgépet, amellyel meg kellett örökíteniük legalább egy eltalált repülőgépet. Ha ez megvolt, mehettek felvenni a jutalmat. De ha egyik rakéta sem talált célba, életük szomorú véget ért, mert ott kemény törvények uralkodtak. Szovjet részről parancsba adták, hogy aki elsőként zsákmányol Stinger rakétát, rögtön megkapja a Szovjetunió hőse címet. Emlékszem, egy ingus nemzetiségű őrnagynak sikerült ez először, később a rakétákhoz való kilövőállványt is ő zsákmányolt első ízben, amiért megkapta a Szovjetunió hőse kitüntetést, s a végén ezredparancsnok lett.

– Afganisztán egyébként teljesen fejletlen ország volt, hiányzott a közlekedési és távközlési infrastruktúrája, társadalmi viszonyait tekintve pedig teljesen elütött a civilizált világtól. Az emberek ott az európaiak számára elképzelhetetlen szegénységben élnek, állattenyésztéssel, földműveléssel, kezdetleges kereskedelemmel foglalkoznak. A bevonuló szovjet csapatok parancsnokai nem sokat tudtak szokásaikról és büszkeségükről, ennek következtében nagyon sok volt az olyan konfliktus, amely elkerülhető lett volna. Ott máig él például a vérbosszú hagyománya. Ha valakit megölnek, a családja köteles bosszút állni. De a vérbosszú megvásárolható, kiváltható. Egyszer egy helyőrség közelében az őr lelőtt egy helyi fiút, de felettese megvásárolta a családfőtől a fiú életét egy zsák lisztért és egy húskonzervért, így a vérbosszú elmaradt.

– A szovjet katonák úgynevezett katonai városokban éltek, amelyek eleinte sátortáborok voltak, mivel azonban az ellenállók nehézgéppuskákkal több kilométerről is lőni tudták a sátrakat, s emiatt súlyosak voltak a veszteségek, később földbe vájt bunkereket építettek. A bunkereket aknamező vette körül, kívül-belül szögesdrótkerítéssel. Ezek a "városok" már biztonságosak voltak.

– Sok ilyen bázison jártam és sok történetet hallottam az ott szolgálatot teljesítőktől. Tudomásom szerint a veszteségeknek legfeljebb 65-70%-a volt harci cselekmények következménye, a többiek saját óvatlanságuk vagy baleset következtében haltak meg. Többször is előfordult például, hogy a bázist körülvevő szőlő- és narancsültetvényekre a bakák az aknamezőn keresztül, mezítláb próbáltak kimenni, ez azonban ezerből legfeljebb csak egynek sikerülhetett. Volt, hogy fegyvertisztítás közben elsült egy puska, s olyan is, hogy a lejtős terepre leszálló helikopter a hajtómű kikapcsolása után a szakadékba gurult. Sokan haltak vagy betegedtek meg fertőző betegségek miatt is. Az odakerülőknek több mint fele átesett sárgaságon (hepatitis), gyakori volt a hastífusz.

– Törzstisztként csak ritkán keveredtem fegyveres összecsapásokba, azért többször is használni kellett a fegyveremet. A legemlékezetesebb eset a számomra az volt, amikor egy autókaravánban, egy Kamaz teherautó vezetőfülkéjében utaztam, s egyszer csak felrobbant az egyik teherautó. Megállni a parancs szerint nem lehetett, megkerültük hát a roncsot és mentünk tovább, de a hegyoldalról nehézgéppuskával lőttek ránk. Ekkor a Kamazt vezető baka rám szólt: "Alezredes elvtárs, jobbra ÄŘĘ" (12,7 mm-es nehézgéppuska). A lehúzott ablakon keresztül három sorozatot lőttem ki a célra. A harmadik sorozatnál elhallgatott a géppuska, lehet, hogy talált a lövésem. Őszintén szólva, az eset után nem éreztem semmit. Ha nem én őt, akkor talán ő lőtt volna le engem, s én haza akartam jönni. Egy másik alkalommal felrobbant egy páncélozott csapatszállító jármű (ÁĐÄĚ), ismerőseim bennégtek, de nem állhattunk meg akkor sem, a mögöttük haladó tank letolta őket a szakadékba.

– A halott katonák fémkoporsóival mindennap hazarepült az erre a célra rendszeresített AN-12-es repülőgép, melyet Fekete Tulipánnak neveztünk. Minden alkalommal vitt legalább 5-6 koporsót, de nagyobb ütközetek után persze többet is. És ez a háború közel 3300 napon át tartott... A hazaküldött koporsókban pedig sokszor csak 80 kiló föld volt és egy kiló hús.

Badó Zsolt