Fennmaradnak-e az emlékhelyek?

1848-as honvédsírok a beregszászi temetőkben

2005. március 11., 09:00 , 217. szám

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc nemzetünk és a magyar állam egyik legjelentősebb történelmi eseménye volt. Egy olyan nagy reményű modernizációs kísérlet, amely győzelme esetén a leggyorsabban fejlődő európai államok közé emelhette volna az akkori Magyarországot. A forradalom elbukott, de így is elindított egy visszafordíthatatlan folyamatot, melynek eredmenyképp 1867-ben megtörtént a kiegyezés a bécsi udvarral.

Az akkori eseményeknek vidékünk szülöttei közül is sok tevékeny részese volt. A beregszászi temetőkben például négy egykori nemzetőr sírja maradt fenn: Bloksay Istváné (1826-1884), aki a szabadságharc idején a 65. zászlóalj századosa volt, a bukás után pedig Bereg megyében dolgozott ügyvédként és közjegyzőként. Idősebb korában dédai birtokán gazdálkodott. Síremléke a beregszászi katolikus temetőben található. De ismert Ekkel György (1826-1905) sírja is. Ő Ungváron született, 1848 nyarán egyetemi hallgatóként önkéntesnek állt be az alakuló honvédhadseregbe, az első honvédzászlóaljba. A közlegényből altiszt, majd 1848. október 19-én hadnagy, 1849. február 23-án főhadnagy, végül százados lett a 39. zászlóaljnál a feldunai, illetve a VII. hadtestben. Tizenhárom csatában vett részt. Ott volt 1848. szeptember 29-én az emlékezetes pákozdi ütközetben. Nemcsak a győzelem, de a vereség keserűségét is megízlelte az október 3-i schwechati és a december 18-i nagyszombati ütközetben. 1849. január 15-én a turcseki ütközetben tanúsított hősiességéért vitézségi érdemjelet kap. Itt Aulich Lajos csapatteste véres ütközetben visszaverte Gätz osztrák tábornok seregét. A 39-es zászlóalj parancsnokaként harcolt a győztes branyiszkói, hatvani, nagysallói és a komáromi csatában.

A világosi fegyverletétel után sokfelé bujdosott. Csak az 1850-es évek közepétől jut kisebb állásokhoz a törvényszéknél Beregszászban és Nagyszőlősön. Az amnesztia után volt Máramaros vármegye huszti járásának szolgabírája, majd a Beregszászi Hitelintézet jogtanácsosa, később elnöke. Érdemeit messzemenően elismerték, ezt bizonyítja, hogy elnöke volt a szabadelvű pártnak, a beregszászi honvédegyletnek, gondnoka a beregszászi római katolikus egyháznak. 1905. február 11-én, 79 éves korában halt meg Beregszászban. A Vérke-parti város katolikus temetője máig őrzi obeliszk alakú sírkövét.

Fennmaradt Nagyidai Berzsenyi Árpád (1828-1906) honvédhadnagy sírja is a beregszászi református temetőben, ő szervezte meg a beregszászi nemzetőrséget, a szabadságharcot követően csend- és útbiztos volt Bereg vármegyében. Baczó József, nyugalmazott királyi főmérnök sírja is áll még a katolikus temetőben, aki síremlékének felirata szerint tűzmester volt a szabadságharc idején. Az említett sírok mára ismertek, 2003-tól a magyar társadalmi szervezetek képviselői és a városba akkreditált magyar diplomaták évente megkoszorúzzák. De a sírok folyamatos rendben tartása máig sem megoldott, ráadásul biztonságuk sem garantált, hisz korábban több, egykori ismert magyar ember sírját semmisítették meg a beregszászi temetőben. Az értékesebb sírköveket újracsiszolták, a sírhelyekre rátemettek stb. Pedig szabadságunkért küzdő elődeink megérdemelnék, hogy sírjaikat felkutassuk, és emlékhelyként megőrizzük az utókor számára.

dózsa