2005. április 22.

Húsvét utáni ötödik, a szamariai asszonyról elnevezett vasárnap (Jn 5,5-42)

A görög egyház húsvét utáni 5. vasárnap a Krisztusnak a szamariai asszonnyal való találkozásának történetét olvastatja fel templomaiban. A hatodik órában történő beszélgetés valószínűleg jelképes és tanító jellegű. A hatodik óra a mi időszámításunkban 12 órának felel meg. A napnak a felén történik a beszélgetés, ami a forróság miatt Keleten semmi másra nem használható időszak, csak a beszélgetésre, gondolkodásra. De jelentheti a délidő a nap felét is, amikor már tud mire visszagondolni az ember, aznap mit érkezett megtenni és milyen kihívások várnak még rá. S jelenti természetesen az életnek azt az időszakát, amelyben az ember megáll gondolkodni (az ember számára önmaga és Krisztus beszélgetése ez!), hogy mi az, amit megvalósított már, mit tesz helyesen és mit nem. A beszélgetőtársak között fogalmi különbségnek látszik a víz két megközelítése. Jézus élő vize, amelyet ha iszik az ember, nem szomjazik meg soha, s az asszony kútvize, amely vödörrel merhető, s újra megszomjazunk utána ... A szellemi és a materialista világ két különböző értékrendje ez, amely azonban nem kizárja egymást, hanem a szellemi felülmúlja és kiegészíti az anyagvilág hiányosságait, és teljessé teszi azt. Mert az embernek szüksége van az anyagvilágból származó dolgokra (étel, ital, ruha stb.), de ezek önmagukban nem tesznek teljesen boldoggá senkit, mert a lélek szomja magasabb értékrendből kíván élő vizet meríteni. (Lásd: a szamariai asszony az egymás utáni férjcserékkel sem tudta elérni azt, hogy valakit örök érvényű társának tekintsen.) Ez egyszerű emberi tapasztalat. Vannak jól öltözött, jól táplált emberek, akik nem a megélhetésük miatt lopnak, kábítószereznek, alkoholizálnak, erkölcstelenkednek stb., hanem Isten-pótlékokat keresnek. S vannak anyagilag rosszabbul szituált emberek is, akik teljes megelégedettséggel és nyugalommal élik az életüket. Krisztus ezért nem azt mondja, hogy felesleges a kútból vizet meríteni (vagy dolgozni, enni, szórakozni, öltözködni stb.), hanem azt, hogy az élő víz merítésével (az Isten mind mélyebben való megismerésével) tud az ember önmaga számára olyan belső megnyugvást találni, amelyet mi az Istenből táplálkozó boldogságnak tekintünk. Megállni tehát délidőben jelentsen egy olyan lelkiismeret-vizsgálatot, amelyben eldöntjük, milyen értékrendet találunk önmagunk számára kielégítőnek. Mert az igazi belső szomjúság csak úgy enyhíthető teljeséggel, ha az ember az örökké csörgedező forrást (Jézus Krisztust!) jelöli meg értékrendje táplálójának.

Marosi István