Száz nap - a hatalom első mérföldköve

Az új elnök és kormányának első száz napját szinte mindenki értékeli. Ahány szempont, annyi vélemény, ahány érdekeltség, annyi indulat a megfelelő előjellel.

A felfokozott elvárások bizonyosan Juscsenkóék ellen hatnak. Az ukrán nép először csinált forradalmat, természetes hát, hogy valami csodát remélt azoktól, akiket hatalomra segített.

Ilyen szempontból logikus, hogy azok körében a legnagyobb a hajlam a csalódottságra, akik a legtöbbet várták. Például azt, hogy a hatalomgyakorlási technikák, az új elit viselkedése minőségileg jobb - európaibb - lesz elődjeiknél. Tisztelni fogják a szabályokat, nem fognak nyíltan hazudni, nem fognak folyton egymással marakodni, egyforma mércével mérnek majd mindenkit. Az járt jobban, aki a forradalom hevében sem engedte magát illúziókba ringatni, és nem hitte azt, hogy az ortodox-bizantin-balkáni civilizációhoz való tartozás súlyos örökségétől valamilyen egyszeri nekibuzdulással meg lehet szabadulni.

Azok az értelmiségiek a legkritikusabbak, akik nyílt sisakkal mentek neki a Kucsma-Medvedcsuk-Janukovics rezsimnek, egy jobb jövő reményében. Az ilyeneknek vörös posztó a Zvarics-ügy, az igazságügy-miniszteré, akit beteges hazudozáson értek végzettségét illetően. Juscsenko nem mentette fel igazságügy-miniszterét annak ellenére, hogy az nem csak tudományos fokozatát, de még jogi végzettségét sem tudta igazolni.

Másfelől ott vannak Janukovics törzsszavazói: a nyugdíjemeléssel megvásárolt idősek, és az amúgy is kézben tartott állami alkalmazottak, az újabb nagyarányú bér- és nyugdíjemelések kedvezményezettjei. Ők azok, akik semmi jót nem vártak az új hatalomtól, és most elégedetten számolják fizetés után a pénzt. Juscsenko táborában sem a kritikus értelmiségi a többség, hanem a hőseiben hinni akaró egyszerű ember. Így mind az elnök, mind a kormány 50% fölötti népszerűségi és bizalmi indexszel rendelkezik, ami egészen kiváló eredmény. Csak az a gond, hogy a véleményformáló értelmiség, ahogy a neve is mutatja, előbb-utóbb átformálja a közvéleményt.

Az igen magas bizalmi tőke meglétét senki sem vitatja. Inkább azon morfondíroznak a hozzáértők, meddig fog az kitartani, és mi az, amit kibír.

Azt biztosan elviseli, hogy liberális gazdasági elemzők kárhoztatják a reprivatizációs terveket és óvnak a kézivezérléses módszerek alkalmazásától. A széles lakossági rétegeket nem érinti mélyen, mely vadprivatizált óriásvállalatok vannak rajta azon a 29-es listán, amely az újraértékelendő privatizációs ügyleteket tartalmazza. Legfeljebb arra figyelnek fel, hogy Porosenko nemzetbiztonsági titkár és Kinah miniszterelnök-helyettes szerint van ilyen lista, Timosenko miniszterelnök szerint pedig nincs. Az világos, hogy a terv lényege a Kucsma-rendszer idején megtollasodott oligarchák megsarcolása. Valamint világos az is, hogy azon vesztek össze, ki kerüljön a feketelistára, milyen módon és ki javára kopasszák meg. Ezek komoly, húsba vágó anyagi kérdések, nem csoda, hogy az egyetértés vékonyka látszatát úgy vitték el, mint huzat a cigarettafüstöt.

Azt, hogy a Juscsenko-csapat egységes, az elején is csak a nagyon mélyen hívő, nagyon tájékozatlan, forradalmi lázban égő ukránok hihették. Most inkább az a kérdés, mikor esik szét az a csapat, amely egymást egyre nagyobb nekibuzdulással aprító csoportosulásokra látszik bomlani. Én arra tippeltem, hogy ez majd csak ősszel fog bekövetkezni, amikor majd mindenki eldönti, kivel szövetkezve vág neki a választási kampánynak. Odáig elvileg az eredményes hatalomgyakorlás közös érdekének össze kellene tartania az acsarkodó ukrán felső állami vezetést. Mostanság azonban jóval kevésbé vagyok benne biztos, hogy addig is kitartanak.

Főleg azért, mert nincs rá garancia, hogy a kormányzás csupa olyan népszerű lépésből fog állni, mint a fizetésemelés, meg a régi főnökség második vonalából vizsgálati fogságba vetni néhányat. Amikor benzinkrízis van, akkor inkább azért pedáloznak, hogy valaki más vigye el a balhét. Pillanatnyilag Porosenko örülhet, mert Juscsenko Timosenkót tette felelőssé a krízisért. Részben igazságtalanul, hiszen az azért egyértelmű, hogy az orosz üzemanyagholdingok próbálják meg helyre tenni az új ukrán hatalmat. A monopolhelyzeteket az ország az előző hatalomnak köszönheti, amely az ukrán üzemanyagpiac több mint 90 százalékát átengedte az oroszoknak. Csak most kezdtek el gondolkodni egy komoly, nemzeti, teljes vertikumú (kitermelés, feldolgozás, eladás) üzemanyag-vállalat létrehozásán, alternatív olajimport-útvonalak kiépítésén és komoly tartalékok felhalmozásán. A vámok eltörlése a gyors benzinimport elősegítésére csak afféle "tűzoltóakció". A hosszútávú megoldásokhoz egységes, erős csapatra van szükség. Rövid távon pedig maradt a kapituláció az orosz mágnások előtt Julija megalázása árán.

Az ellenzék demoralizált, még a kezében lévő TV-csatornákat sem tudja hatékonyan használni a hatalom lejáratására. Egyébként pedig lehet, hogy pont azzal ártanak a legtöbbet a Juscsenko-csapatnak, hogy nem tudnak rájuk elég erős külső nyomást gyakorolni, ami segítene összetartani azt.

A szociális juttatásokon túl az új kormányzatnak van még két sikerterülete. Az egyik a kommunikáció. Egy darabig a nép még értékelni fogja, hogy az új vezetés képes őszintének hatni, megnyerő lenni a TV képernyőjén. A másik a rendcsinálás és a régi főnökség üldözése. Nemhiába Lucenko, a civil főrendőr az egyik legnépszerűbb miniszter. Ha tehát mégis látványosan rosszabbodik a gazdasági helyzet, még mindig le lehet tartóztatni akár Medvedcsukot is.

Sz. K. M.