Kárpátaljai öregdiákok észtországi találkozója

Beszélgetés dr. Ortutay Ágnessel

2005. július 29., 10:00 , 237. szám

A szovjet időszakban magyarként nem volt egyszerű bekerülni a felsőoktatási intézményekbe, hisz a magyar iskolák végzősei óriási hátránnyal indultak az orosz nyelvű felvételi vizsgákon az anyanyelvükön felvételizőkkel szemben. Még nehezebb volt az olyan diákok helyzete, akik nem paraszt- vagy munkáscsaládból származtak. A Szovjetunióban hivatalos ideológiának számító ateizmust nem követő papi családok gyermekeit pedig éppenséggel tudatosan szűrték ki az akkori Ungvári Állami Egyetem felvételi vizsgáin. Ennek következtében sok magyar fiatal döntött úgy, hogy a magyarokkal rokonszenvező észtek hazájában, a híres Tartui Egyetemen próbál szerencsét, ahová több kárpátaljai magyar fiatalnak is sikerült bekerülnie. Közülük ötvenen a közelmúltban adtak egymásnak randevút az időközben függetlenné vált kis balti ország nagy múltú egyetemi városában, Tartuban, melyről most lapunkban is beszámolunk. Ennek kapcsán kérdeztük a találkozó egyik résztvevőjét, a nagyszőlősi dr. Ortutay Ágnes belgyógyászt az egykori diákévekről.

- Doktornő, 1970-ben önnek miért kellett egészen Tartuig mennie, hogy egyetemen tanulhasson?

- Én a nagyszőlősi magyar iskolában érettségiztem, és mindenáron orvos szerettem volna lenni. Akkor az iskola végzősei közül már többen tanultak a Tartui Egyetemen. Ők elmondták, hogy nagyon jól érzik magukat Észtországban, mert ott szeretik a magyarokat, ennek hatására szántam el magamat, hogy olyan messzire menjek tanulni. Persze az én esetemben nem is volt más lehetőség, mert az én apám pap volt, és emiatt akkor az Ungvári Egyetemre nem nyerhettem felvételt. Tudok olyan esetről, hogy az egyik munkácsi diáknak a harmadik évfolyam befejezése után kellett politikai okok miatt eljönnie Ungvárról. Tanulmányait ő is csak Tartuban tudta folytatni.

- Milyen volt Észtország és az egyetem a 70-es években? Önök milyen nyelven tanultak?

- A Szovjetunión belül Észtország már akkor olyan volt, mintha egy kicsit külföldön élnénk. Az észt mentalitás egészen más volt, mint az akkori szovjet életérzés. Maga Tartu igen szép diákváros, és az észtek tényleg nagyon szeretik a magyarokat. Az orvosi karon az én évfolyamomon 125-en az észt csoportba jártak, ők észtül tanultak. Az orosz csoportba 25-en jártunk, ebből hárman kárpátaljai magyarok, és mindent orosz nyelven tanultunk. Később persze megtanultunk észtül is, mert nekünk, medikusoknak különösen nagy szükségünk volt a nyelv ismeretére, a kórházi gyakorlati foglalkozások miatt. A betegek nagyobbik része észt volt, és az idősebb korosztályból szinte senki sem beszélt oroszul.

- Tanulmányai befejezése után ön mihez kezdett?

- Visszajöttem a szülővárosomba, Nagyszőlősre, és azóta a járási kórházban dolgozom mint endokrinológus.

Badó Zsolt

Történelmi eseményre került sor az észtországi Tartuban, ahol először találkoztak a Tartui Egyetem kárpátaljai származású magyar öregdiákjai.

Az ötlet a Tartuban élő Szirkó Éva doktornőtől származott, aki Nagyszőlős szülötte. Egy év szervezési munka után sikerült felkutatni a világ sok-sok országába szétszóródott diákokat, és az Észtországi Magyarok Munkácsy Mihály Egyesületének égisze alatt megrendezni a találkozót. Több mint ötven diák és leszármazottaik voltak jelen a Szent Iván-éji tábortűznél, a találkozó megnyitóján, és énekelték együtt a magyar himnuszt.

A kulturális program keretében az összesereglettek megtekintették Tartu, a híres egyetemi város nevezetességeit. Az egykori diákok számára megható volt újra leülni az egyetem aulájának székeibe, ahol ünnepélyes keretek között anno átvehették diplomájukat. Voltak közöttük a legelső kárpátaljai magyar diákok soraiból valók is, akiket annak idején tudásszomjuk és az akkori itthoni körülmények vittek egészen Észtországig. Sok öregdiák örömmel hozta el gyermekeit, akiknek büszkén mutatták be az egyetemet és a várost, ahol legszebb éveik teltek.

Azóta új, európai szelek fújnak Észtországban is. Újra áll Gusztáv Adolf, az egyetem alapítójának szobra, emléktábla őrzi a főépület falán Bocskay István erdélyi fejedelmünk, az egyetem támogatójának emlékét is.

Az egykori tartui magyar diákok sorsa is sokféleképpen alakult. Vannak, akiket Svédországba, Finnországba és más európai országokba sodort az élet. Sokan az anyaországban telepedtek le, míg mások visszatértek szülőföldjükre, Kárpátaljára, vagy Észtországban találtak új otthonra. Így a találkozón is nyelvek kavalkádjának lehettünk fültanúi. Jó volt hallani, hogy a második generációs észtországi magyar leszármazottak ajkán hogyan formálódik a magyar szó, amely sokszor magán hordozta egy-egy tájegységünk jellegzetességeit. Nem kis erőfeszítésbe kerül, de annál nagyobb tiszteletet érdemel az anyanyelv megőrzése a szülőföldtől távol. Csodálatos volt a találkozó egész ideje alatt közös nyelvként, ily messze a magyar tájaktól, anyanyelvünk használata.

Ezernyi emléket elevenített fel a diákokban a találkozás, az észt tájak, a tavak és a tenger. De felejthetetlen élmény volt mindazok számára is, akik szüleikkel először láthatták ezt a gyönyörű országot, hallhatták az észt nyelv dallamosságát, keresgetve benne távoli rokonságunk közös eredetét.

Remélhetőleg a találkozónak lesz folytatása, felelevenítve a Kárpátalja és Észtország közötti kapcsolatokat. Búcsúzáskor mindannyian magukkal vitték a találkozás mottójául szolgáló Tamási Áron-idézetet, amelyet a kárpátaljai öregdiákok választottak: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."

-veney-