2005. augusztus 19.

2005. augusztus 19., 10:00 , 240. szám

"Mi pedig a Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot." 1 Kor 1, 23

Országalapító István legnagyobb érdeme: a vándorlást követően, a megváltozott körülmények közt, a kereszténységet eszközként felhasználva a magyarság új önazonosságának, a nemzet helyének megteremtése az európai kultúrában és történelemben. Mi, reformátusok is a nyugati gondolkodás felé fordulásnak köszönhetjük a világ arculatát meghatározó reformációt.

Az ünnepeknek akkor van értelmük, ha aktuálisak. A gyakorlatban: ha az eredetüket jelentő kérdéseket a mindenkori jelenben feltéve, személyesen meggyőződve átéljük az adott ünnepben megtestesült megkérdőjelezhetetlen válasz boldog diadalát. Az egyre mélyebb önazonosság-válságba tespedt magyarság jelenlegi augusztus 20-ájának az ad értelmet, ha ismét feltesszük magunknak az egyéni és közösségi létünket érintő kérdéseket: Kik vagyunk mi a környező nemzetekhez képest? Hol a helyünk Európában és a további történelemben? Hogy lehet ezen helyzetben a szerepünket sikeresen és maradandóan betölteni? Ezekre a kérdésekre kell saját nemzetünk, Magyarország és Ukrajna, Nyugat és Kelet felé széleskörűen tudatosított és következetesen megélt válaszokat megfogalmaznunk.

A mindenkori (ön)meghatározás sémáját tárja elénk a fenti Ige: nemzetünknek meg kell fogalmazni, kik nem vagyunk (akikkel esetleg össze lehetne téveszteni), és kik igen (milyen sajátos értékeink vannak, kitől várjuk a meghatározást és a hitelesítést).

A gyakorlatban: Ukrajnában - a mindenkori ukrán kormánytól függetlenül, az ország szükségszerű Nyugattal való kapcsolattartása következtében, az válik a kárpátaljai magyarság javára - ha következetesen hangsúlyozzuk a nem keleti, hanem a nyugati keresztyénséghez és kultúrához való tartozásunkat (Oroszországgal a nagy orosz kisebbség jelent hatalmas kapcsolóerőt, míg a Nyugat kapujának számító Magyarország felé mi lehetünk a felértékelt kötődés). A 2004. december 5-i szavazásnak a számunkra pozitív hozadéka lehet, hogy a magyarországi társadalom, a maga önpusztító és gerinctelen erkölcstelenségével, megszűnhet követendő és legitimizációs mérce lenni a kárpátaljai magyarságnak. A magyarságunk megmaradásának és küldetése (mert van!) betöltésének a záloga, ha tudatosítjuk: nemzeti létünket a Teremtő és Megváltó Isten alkotta, tehát Ő hitelesíti (nem bármiféle kormányközi szerződés vagy népszavazás). Magyarságtudatunkat és annak megélését a minket halálig szerető és feltámadott Mindenhatóhoz, tehát nem méltatlan, véges emberi dolgokhoz, hanem az erre egyedül méltó végtelenhez kell kötni. Így nemzetünknek a létet jelentő, legféltettebb, önazonosságát biztosító kincse: a hit és az egyház (és ez volt a végkövetkeztetés Istvánnál is).

Radvánszky Ferenc