Pap Zoltán: A csend, ahol valami elkezdődik

Van egy pont a napban,

amikor minden hang kifárad,

és a lélek egyszer csak beszélni kezd.

Nem hangosan.

Nem szavakkal.

Hanem azzal a furcsa, súlyos jelenléttel,

amit nem lehet megmagyarázni –

csak érezni.

Ez a lelkiismeret.

Nem bíró, nem tanító.

Tükör.

Nem azt kérdi, mi sikerült,

hanem:

„Valóban ott voltál?”

A munkában.

A szándékban.

A pillanatban,

amikor döntened kellett.

A munka nem mindig szent.

Néha monoton, néha nyűg.

De ha ott vagy benne – igazán –

ha nem csak elvégzed,

hanem hozzáadod magadból azt a részt,

amit nem lehet lemásolni,

akkor a munka átlényegül.

Akkor lesz:

Teremtés.

A művészet nem kiváltság.

Nem a kiválasztottak játéka.

A művészet ott kezdődik,

ahol a munka és az őszinteség összeér.

Amikor nem azt keresed, mit várnak tőled,

hanem hogy te mire vagy képes,

ha nem félsz önmagad hangjától.

Motiváció nem jön hirtelen.

Nem ébresztőóra, nem taps.

Motiváció az a csendes döntés,

hogy akkor is mész tovább,

amikor senki nem néz.

Amikor nincs taps.

Amikor minden kifakul.

És te mégis hiszed, hogy a belső fény

– bármilyen halvány is –

elég lesz arra, hogy megvilágítson egy sort,

egy ecsetvonást, egy ütemet,

egy új nap kezdetét.

A lelkiismeret nem hagy nyugodni,

de nem is enged elbukni.

A munka nem mindig szép,

de mindig szükséges.

A művészet nem tökéletesség,

hanem igazság.

A motiváció nem állapot,

hanem választás.

És valahol a négy metszéspontján

ott kezdődik valami,

amit úgy hívnak:

értelmes élet.

Május 1. – no nem a beregszászi bútorgyár, ami ezen a néven futott, amikor 1990 nyarán betettem a lábam az értékteremtő munkaerőpiacra. Ahogy a szleng tartja, el kellett mennem gályázni, hogy éhen ne dögöljek.  Május 1-je, a munka nemzetközi ünnepe nagy ünnep volt a Szovjetunióban, annak dacára, hogy az a nagy ellenségtől, a gonosz Egyesült Államokból eredt. Hasonló volt a helyzet a nemzetközi nőnappal is. Gyerekkoromban szerettem meg ezt az ünnepet is; ki ne szeretné az ünnepeket, amikor annak költségeit nem neki kell állnia? Emlékszem, a kellemes májusi napon ünnepi ruhába öltöztették a várost, megannyi vörös lobogó hirdette a kommunizmus felsőbbrendűségét. Megannyi színes rongy, ami elfedte a hazug eszme valódi arcát. Mit tudtam én még akkor ezekről a dolgokról! Csak azt láttam, hogy mindenki mosolyog, vidám, köztük a szüleim is, felvonulnak a város főterén, leróva köszönetüket a kultúrház épületénél ércbe merevedett Lenin előtt. Miután megvolt a kötelező szertartás, az emberek átadták magukat az élvezeteknek. Kolbász, saslik, sör, vidám hangzavar, emberi sokaság. Nekünk, gyerekeknek, mindenféle édesség és fagylalt. Édesanyám ilyenkor elvitt a Vérke partján üzemelő, vagyis akkor még működő hajóhintákhoz. A munkaközösségek vidám italozás közepette mesélték a történeteket, amiket én figyelemmel hallgattam.

Aztán jöttek az iskolaévek. Végzős koromban, a zászlókkal kivitelezett kommunista szeánsz után már mi meséltük a különböző vidám történeteket a söröskorsók mellett. Érdekes az emberi emlékezet: sok évvel később, már Budapesten, amikor néhány cimborával felelevenítettük ezeket az eseményeket, szinte mindenki másként emlékezett. Jó volt fiatalnak lenni! Ma már sajnos nem vagyok az, viszont már senki sem tudja bemesélni nekem azt a baromságot, hogy a munka nemesít.

Lengyel János