A gyenge hatalom kiépülése

A kormányváltás folyamatának befejezéseként sor került a főügyész leváltására is. Piszkun, érezve vesztét, még gyorsan bűnvádi eljárást kezdeményezett Kucsma és Porosenko ellen, hogy eltávolítását politikai okokkal lehessen magyarázni. Ebben részben igaza is van, de nem abban az értelemben, hogy mint megalkuvást nem ismerő, igazságért küzdő törvényszolga vált összeesküvés áldozatává, hanem le kellett csapni, mint valamilyen fékevesztetté vált házikedvencet.

Az ukrán rendszerben a főügyészek az elnök politikai irányvonalát kell, hogy kiszolgálják – sajnos. Az ideális az lenne, ha valóban csak a törvényességet felügyelnék mindenféle politikai befolyástól mentesen. A gyakorlatban az a kérdés, mely csoportosulást szolgálják ki, milyen mértékben. Piszkun úgy döntött, saját játszmákat fog játszani, hol az egyik, hol a másik fél javára indítva vagy nem indítva bűnvádi eljárást. Miután ez kiderült, Juscsenkónak nem maradt más választása, mint hogy leváltsa. Az exfőügyész természetesen próbálkozik még azzal, hogy áldozatként tüntesse fel magát, a hónapok óta tartó nagyképű, cinikus médiaszereplései után azonban erre semmi esélye.

Ami viszont nyitott kérdés, az az utód személye. Az elnök javaslata alapján a parlamentnek kell kimondani a végső szót. A legfelsőbb tanácsot azonban nem lehet lojális testületnek tekinteni, tehát az elnöknek alkut kell kötnie néhány parlamenti klánfőnökkel. Még az idén, mert az alkotmánymódosítások jövő év eleji életbe lépése után ez a jogkör teljesen a képviselőkhöz kerül.

Azok a maguk részéről alig mulasztanak el alkalmat, hogy borsot törjenek az elnök orra alá. Megpróbálták például megtorpedózni a Krivoj Rog-i Acélmű eladását. A kísérlet kudarccal végződött, mert az acélipari óriást 22, 2 mrd hrivnyáért (~ 4 mrd USD) sikerült eladni, vagyis a hatszorosáért, mint amennyiért Pincsukék annak idején megkaparintották. Hosszú idő óta ez a Juscsenko-csapat első igazi diadala, amelyet édesít, hogy az élvonalbeli ukrán oligarchák megalázásával történt. Az ukrán politika kapott egy leckét abból, amivel a magyarországi újgazdagok az elejétől fogva tisztában voltak: a multikhoz képest a legsikeresebb keleti vadprivatizátorok is kishalak.

Juscsenko egyébként nem akarja élezni velük a viszonyt. Ennek demonstrálására a Jelcin-féle modellt választotta: összehívta megbeszélésre az ország leggazdagabb vállalkozóit, és alakított belőlük egy konzultatív tanácsot. Az elnök–oligarcha együttélés ajánlott képlete abból áll, hogy az elnök nem próbálta újraosztani a már megszerzett vagyonokat, azok tulajdonosai pedig rendesen fizetik az adókat, és úgy általában nem szabotálják az elnöki csapat erőfeszítéseit.

Szurkisz, Pincsuk, Ahmetov, Bojko és a többi kucsmista oligarcha részben úgy érezhetik, elégtételt kaptak: a Majdan vezére elismerte befolyásukat. Látszólag szabadon dönthetnek arról, hogy gazdasági média- és parlamenti pozíciókat felhasználva, nekivágjanak-e egy visszavágási kísérletnek. Ha azonban nem ismerik el Juscsenkót az új legfelsőbb döntőbírónak, akkor törhetik a fejüket, kiből csináljanak ellene frontembert a 2006-os parlamenti választásokon. Nehéz elképzelni, hogy akár Litvinben, akár Morozban ki tudnának egyezni, Timosenkóról és Janukovicsról már nem is beszélve.

Sokkal valószínűbb, hogy gyengébb Juscsenko-hatalom kiépítéséhez fognak asszisztálni. Gyengébb – Kucsmához képest.

Az elmúlt hónapok legszembeötlőbb folyománya egyébként is a hatalom meggyengülése. Pontosabban a központi hatalom képessége arra, hogy valamilyen irányvonalat keresztülvigyen. A szovjet időkből örökölt és tovább korrumpált, züllesztett államapparátus minden politikai kezdeményezést elnyel, elszabotál. Sokszor igen látványosan, mint például amikor az ukrán rendőrség letartóztatja az azeri ellenzék amerikai menekült státust élvező vezérét, csapást mérve az ország presztízsére.

Az elnöki hatalmat hivatalosan is korlátozó alkotmányreform életbe lépése tovább súlyosbítja majd a helyzetet, az anarchia irányába tolva az állapotokat. A parlamenti választások eldöntik, hogy megáll a folyamat egy gyenge hetyman melletti oligarcha-köztársaságnál, vagy tovább menetelünk a káosz felé. Miután a narancsos forradalom nem hagyott maga után társadalmi beágyazottságú új politikai pártokat, a jogállami keretek közt működő demokrácia közeli kiépülése egyelőre lekerült a napirendről, a maradék szabadság biztosítását pedig a regionális elitek, oligarchiák konkurenciaharcától várhatjuk.

Sz. K. M.