Márton lúdja

Szent Mártonra, a római katolikus egyház kedvelt szentjére emlékezünk november 11-én. A pásztorok e napon kérték járandóságukat, s ugyanezen időpont számított a mezőgazdasági munka végének is. A pásztorok sorra járták a házakat, köszöntőt mondtak, nyírfavesszőt ajándékoztak a gazdának, aki megőrizte azt, s tavasszal az állatok kihajtására használta. A néphit szerint ugyanis Szent Márton vesszeje gyógyulást hoz az ólba, istállóba, s növeli a jószágszaporulatot. Mártont a szőlősgazdák az új bor bírájaként tisztelték.

A legenda úgy tartja, Szent Márton alázatból ki akart térni püspökké választása elől, a ludak óljába rejtőzött, azok gágogásukkal elárulták. Innen a "Márton lúdja" kifejezés. Ilyenkor vágták le a tömött libákat és nagy lakomákat csaptak. A középkorban a hónap közepén kezdődött el a karácsony előtti negyvennapos böjt, ez volt tehát az utolsó alkalom egy "kiadós étekre". Mondás is született a libaevésre: "Aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik." A népi hagyomány szerint a Márton-napi sült lúd mellcsontjából jósolták meg a téli időjárást. Ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros. Ez a nap dologtiltó napnak számított. Tilos volt mosni, teregetni, mert ezek a jószág pusztulását okozták volna.

F. Zs.