Egy igaz ember hitvallása

95 esztendeje született Sáfáry László

Sáfáry László a két világháború közötti kárpátaljai magyar líra legtehetségesebb képviselője volt. Munkácson született 1910-ben, november 16-án. Sátoraljaújhelyen érettségizett, Budapesten volt bölcsészhallgató, megszerzett tudását tanárként kamatoztatta szülővárosában. Csak három évig hallgathatták csodálatos magyaróráit a gimnázium növendékei, mert behívták katonának. Krisztusi kort érhetett meg: 33 éves korában a Don-kanyar lett a temetője.

Egyetemi tanulmányai alatt a magyar irodalom jeles képviselőivel alakított ki személyes, baráti kapcsolatot, amely óhatatlanul befolyásolta költészetét. A kortárs és a közelmúlt világirodalmi alkotásait rendszeresen figyelemmel kísérte. Egyetemi évei alatt komoly dolgozatot készített Walt Whitman költészetéről. Az avantgarde hatott formanyelvére, költői képeire, képzettársításaira.

Tragikusan derékba tört élete közel száz verssel gazdagított bennünket. A két, Munkácson kiadott kötetén kívül (Lendület, 1931 és a Verhovina, 1935) helyi és anyaországi lapokban jelentek meg versei. Vallottak róla akkor még kéziratban maradt, kiadatlan alkotásai, valamint az a jegyzetfüzet, melyet verseivel, titkával örökre magával vitt kabátja belső zsebében a távoli tömegsírba...

A hegyek és az itt élő emberek voltak költészetének tárgyai.

Szerelmese volt Kárpátaljának! A természet szépsége, a hegyek fenséges tisztasága kitörölhetetlen élményként ivódott be lelkébe. Rendszeresen járta a havasi ösvényeket. Átélte azt az élményt, amiben csak az az ember részesülhet, aki magát legyőzve, alázattal a szívében közelíti meg a hegyek csendjét, s akkor megkapja a látás ajándékát: a Szépség és a Harmónia transzcendens valóságként mutatkozik meg. Az isteni teremtés tökéletessége szólalt meg a költő számára ott, a táj lelket nemesítő némaságának mélységéből.

Tízesztendős Sáfáry, amikor Trianon hihetetlen lidércnyomásként nehezedik e vidék őslakosságára. A csehszlovák állam magyarellenessége fokozatosan bontakozik ki, amit az érzékeny fiatalember lát, szívében mély fájdalommal él át. A tehetetlenség borzasztó súllyal szakad rá, mikor hathatósan nem tud az ellen semmit sem tenni, hogy az idegenek tisztátalan keze megszentségtelenítse ezt a vidéket, hogy a hideg érdek kérlelhetetlenül tépje-szakítsa az itt élő békés emberek évszázados nyugalmát.

Szerette ezeket az embereket, honfitársait, magyarokat és ruszinokat egyaránt. Fájt neki a fájdalmuk, a szegénységük, mely "szürkerácsú ketrec"-ként nehezedett életükre. A hegyi falvak nyomorának tragikumát kiélezetten, a maga igazi, kendőzetlen valóságában látta, mert a csodálatos harmóniát sugárzó hegyek tövében mélyebben érezhette ezt a kontrasztot.

Minden idegszála Kárpátaljához kötötte, itt volt szerelmes, itt kezdett tanítani, itt volt értelme az életének, itt volt küldetése. Hitet tett arról, hogy a sorsot, bármennyire keserves is az, fel kell vállalni és minden látszólagos reménytelenség ellenére tenni kell a jót és szépet. Vallotta: az emberek fájdalomtól megszürkült szívébe mindannyiunknak kötelessége elvinni a derűt és a tisztaságot. Nagyon szerették őt. Humanizmusa gyermeki tisztaságú volt.

(Folytatjuk)

Popovics Béla,