Sebesülés után az oreli lágerben

Beszélgetés Hidi Ferenccel

A második világháborút, és az azt követő deportálásokat megélt kárpátaljai férfiak élete csöppet sem szűkölködött mepróbáltatásokban. Sokan belehaltak a "felszabadító" Szovjetunió építésébe, akik pedig túlélték a sztálini lágereket, évtizedekig csak a családtagjaiknak merték elmesélni az átélt szörnyűségeket. Ma már egyre kevesebben vannak olyanok, akik tanúi voltak történelmünk eme gyászos korszakának. Közéjük tartozik a 85 éves Hidi Ferenc, akit csapi otthonában kérdeztem a deportálásokról, az oreli (Orjol) lágerről.

Feri bácsi 1921. május 22-én született Csapon. Ungváron járt polgári iskolába, majd Kassán tanult gépésztechnikusnak. 1939. december 6-án munkába állt a vasútnál, dolgozott Csapon, Bátyúban, Püspökladányban, Nagybocskón, Vámospércsen, a Nagybánya melletti Kissikárlón és Záhonyban is. A vasutas-hierachiában egyre magasabbra jutott. 1943. október 4-én behívtak katonának, a Perecsenyben állomásozó 1. hegyivadász zászlóaljhoz került. A Tatár-hágó előterében, Delatinnál, az országút mellett álló 150 méteres stratégiai jelentőségű magaslat, a Rakétahegy elfoglalásakor súlyosan megsebesült, máig van a jobb tüdejében öt, a balban két szilánk, de a combjában és a lapockája alatt is maradtak szilánkok. A bajtársainak köszönhetően túlélte a sebesülést, a Debreceni Hadikórházban hozták rendbe. A megszállás a ma Szlovákia területén lévő Dobrán érte őt és családját, ott élő nagynénjéhez menekült, hisz csapi családi házukat bombatalálat érte. Öccsével, mihelyst lehetett, hazamentek Csapra körülnézni, de a szovjet katonák mindkettőjüket letartóztatták.

– A szovjet megszállókkal kitűnően együttműködő volt mozdonyvezető, Török Gyula udvarába kísértek a katonák minket. Itt mindenkitől megkérdezték az oroszok, hogy milyen nemzetiségű. Aki szlováknak, ruszinnak vagy cigánynak vallotta magát, azt elengedték. Én jól beszéltem szlovákul és ruszinul is, de röstelltem azt mondani, hogy szlovák vagy ruszin vagyok. Innen gyalog Bátyúba kísértek a fegyveres orosz katonák, majd nyitott teherkocsikkal, esőben Beregszászba vittek, ahol éjszakára a mostani magyar tanárképző főiskola épületében szállásoltak el minket. Másnap újra gyalog indultunk Munkács felé, a következő napon elértük Szolyvát, aztán Alsóvereckét, majd Turkát és Sztarij Szambort. Az egy hétnél is hosszabb úton szinte nem is kaptunk élelmet.

Az orosz katonák már Beregszászban megkezdték a foglyok által zabrálásként, vagy "dáváj császi"-ként emlegetett tevékenységüket. A téli fagyban sok szerencsétlenről lehúzták a meleg kabátját és a csizmáját is az órája mellett. Aki kiállt a sorból, arra rálőttek az őrök. Ha valaki szökni próbált és megölték, helyette a katonák mást dobtak be a sorba az út mentén bámészkodó férfiak közül – hogy kilegyen a létszám.

Sztarij Szamborban körülbelül egy hétig voltunk. Karácsony szenteste felsorakoztattak és fűtetlen tehervagonokba zsúfoltak bennünket, a kéttengelyes vagonokba ötven, a négytengelyesekbe száz ember került. A hét napig tartó vonatozás alatt élelmet legfeljebb háromszor kaptunk, vizet sem sokkal többször. A vagon fém részeiről nyaltuk le a deret, annyira szomjaztunk. Az idősebbek és a gyengébbek közül egyre többen meghaltak, minden nagyobb állomáson kiadogattuk a halottakat a vagonból. Január elsején, reggel érkeztünk meg az oroszországi Orelbe. A láger egy tüzérségi istálló lehetett, de plafon és padló nem volt benne, a tető a háborúban megsérült, mindenütt beesett a hó meg az eső. Priccsekből csak vagy 150 volt, és mi 1186-an voltunk abba a transzportban. Nekem nagyon csúnyán elfertőződött a lábam, emiatt rögtön a betegek közé kerültem. Hála egy Alla nevű ápolónőnek, a lábam meggyógyult, ráadásul az egészségügyi osztályon maradhattam tolmácsnak, ennek köszönhetem az életemet, hisz már a vonaton tetvesek lettünk, és a tetvek miatt gyorsan terjedtek a fertőző betegségek. Én is elkaptam előbb a fejtífuszt, majd a hastífuszt is. De egy egészségügyis német törzsőrmester, Ferdinánd Lipinszky nem engedte, hogy elvigyenek az izolátorba, ami egy külön épület volt a lágeren belül – akit oda vittek, az soha nem jött vissza. Maga mellett tartott és injekciózott, így én megmaradtam. Az első télen nagyon sok sorstársam halt meg, volt olyan éjszaka, amikor 35-45 halottat kellett eltemetni, akiket az erőtlen foglyok csak a hóba temettek el. A városvezetés kérésére csak tavasszal túrták be a hullákat egy erőgéppel kiásott tömegsírba. Újabb transzportok is jöttek a lágerünkbe, összesen 3500 ember, közöttük a magyarok mellett németek, lengyelek, de hollandok, franciák és belgák is akadtak. A velem együtt januárban a lágerbe került 1186 személy közül tavaszra csak 400 egynéhány maradt. Viszont csak Orelben volt még legalább két láger. Akik kibírták az első telet, azok közül később már csak kevesen haltak meg. Áprilistól én is kijártam a brigádokkal dolgozni a városba, mindig ott dolgoztunk, ahová kellett az ingyen munkaerő. Volt egy német repülősökből álló brigád, akik az oreli repülőtérre jártak repülőgépeket javítani, ők onnan ellopott rádióalkatrészekből fabrikáltak egy rádióadót, amelynek a segítségével egy szudétanémet származású tiszt, Fischer Vilmos felvette a kapcsolatot a svéd vöröskereszttel. De valószínűleg bemérhették, mert egyszer bejöttek a lágerbe a beszpekások és elvitték Fischert a rádióadóval együtt. A szökés csak nagyon kevés sorstársunknak sikerült, emlékszem valakire, aki nekiszaladt éjszaka a drótháló kerítésnek, ő ott csüngött holtan reggel a kerítésen. Egy másik magyar hadifoglyot egy félreértés miatt lőttek le az őrök. Volt sikeres próbálkozás is, a vasúti fűtőház építésénél egy hétfős, erdélyi magyarokból álló csoport összeverődött, megtudták a vasutasoktól, hogy minden délben megy egy üres tartálykocsikból álló szerelvény a Romániában lévő Ploiestiig, olajért. Egyszer, amikor bejött az említett szerelvény, egyenként bemásztak egy olyan új tartálykocsiba, amelyben korábban még nem volt olaj. Állítólag ők hazajutottak. Nagyon ügyesen szökött meg három német repülős, a már említett repülőket javító brigádból. Történt egyszer, hogy befutott egy repülőgép az oreli reptérre egy orosz őrnaggyal, aki valami futárpostával ment Moszkvába. Amíg az őrnagy a felvételi épületben tartózkodott, addig az őrizetlenül hagyott gépbe beült három német és a Balti-tenger irányába állítólag szerencsésen kijutottak nyugati zónába. De több sikeres szökésről nem hallottam.

1945 augusztusában már hazaengedtek Kárpátaljára egy betegtranszportot, sajnos sem én, sem az öcsém nem kerültünk bele. 1945 végén a magyar és a német foglyokat elkülönítették, ekkor választhattunk, mi magyarok és a németek is maguk közül lágerparancsnokot, persze Jurcsenko főhadnagynak, a láger valódi parancsnokának jóvá kellett hagynia a választott személyeket. Mi magyarok Janzen Ernő századost, volt bukaresti katonai attasét választottuk magyar lágerparancsnokká. Mivel beszéltem és írni is tudtam oroszul, mellette én láttam el az írnoki teendőket egészen 1946. október 4-ig, amíg haza nem engedtek. Az én nevemre volt kiállítva a velem együtt hazatérő tizenöt sorstársam csoportjegye, akikkel kalandos módon, sokszor tehervonatokon jutottunk haza Kárpátaljára.

Már korábban is akartam írni önöknek azzal kapcsolatban, hogy az orosz és az ukrán kormány kártérítést követel a németek által fogságban tartott állampolgárai számára. Hát minket sem szanatóriumba vittek oda, nekünk ők miért nem fizetnek kártérítést? Például, akik a háború befejezéséig idehaza dolgoztak a helyreállításban, azok ötven százalékkal kevesebbet fizetnek a közüzemi díjakért. Ez miért nem jár azoknak, akik kényszermunkásként dolgoztak, és esetleg túlélték?

Badó Zsolt