2006. szeptember 22.

Arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. Lukács ev. 18, 1-8.

Milyen elgondolkodtató, Kedves Olvasó, hogy az Úr Jézus amikor az imádság fontosságáról beszél, azonnal tanít annak legnagyobb kísértéséről is.

A mai ember nagyon könnyen elkeseredik, elveszti a reménységét, nem hosszútűrő. Feladjuk a küzdelmet, mert nem látjuk értelmét, vagy úgy ítéljük, nem térül meg a befektetett idő és energia. Bizony ez jellemző sokszor még az imádkozó emberre is. Jézus figyelmeztet, hogy az imádságba nem szabad belefáradnunk. Addig mindig van remény és megoldás, míg ügyünket Istenre bízzuk, Isten előtt tudjuk. Az Ő színe előtt pedig mindig megújul a reménységünk. Amikor Vele beszélgetünk, egyszer csak kitárul a lehetőségek ajtaja.

Általában talán mondogatjuk, hogy mi Istenben bízunk. De egy konkrét helyzetben nehéz elhinnünk, hogy Isten a mi imádságunkat is meghallgatja. Isten Igéje pedig nemcsak általánosan másoknak szól, hanem konkrétan nekünk is.

Érdemes megválaszolnunk őszintén a következő kérdéseket: Imádkozó ember vagyok-e? Elhiszem-e, hogy Isten még az én imádságomat is meghallgatja? Van-e olyan dolog, amit még nem bíztam Istenre imádságban? Nem fáradtam bele a könyörgésbe?

Lehet, hogy a körülmények sokszor elkeserítenek. Lehet, hogy épp jelenlegi helyzetünk tűnik emberileg kilátástalannak. Isten viszont Ura a körülményeknek is. Nincs olyan helyzet, amiben Előtte ne lenne megoldás. Induljunk hát tovább Istenbe vetett gyermeki bizalommal! Tárjuk fel Előtte szívünket, mondjuk el neki saját szavainkkal mindent úgy, ahogyan azt elmondanánk legbizalmasabb barátunknak! Tegyük ezt kitartóan, semmit sem kételkedve. Újuljunk meg a reménységben: Isten meghallgatja imádságainkat!

Ámen.