Egy ember, aki életeket mentett 1944 novemberében
Édesapjára emlékezik Bakajsza Katalin
Hamarosan ismét emlékezni fog a kárpátaljai magyarság. Arra az 1944. évi novemberre, amikor több mint húszezer magyar és német férfit, családapát, fivért és férjet deportáltatott halállágerekbe a hatalmát féltő diktatórikus sztálini rezsim. Az odahaltak emlékét mindmáig ápolják a magyar közösségek. Egy magyar faluban azonban nem gyúlnak gyertyák a tragédiáról nevezetes novemberi Erzsébet-napon, nem kerül koszorú az emlékműre. Az ungvári járási Gálocsból egyetlen magyar férfit sem hurcoltak el, senki sem járta meg a lágerpoklot.
A történetről elsőként egy szürtei megemlékezésen hallottam. Kótyuk Zsolt helyi református lelkész hívta fel az emlékezők figyelmét arra: illenék jó emlékét ápolni annak az embernek, aki kijátszotta a szovjet pribékséget és megóvta a falu népét a lágerveszedelemtől. Nemrég egy rádióriportban hallottam újra az esetet. Tény: Gálocsnak valóban nincsenek lágeráldozatai, volt viszont egy Bakajsza József nevű falubírája, akit 1951-ben megkínoztak, és évekre bebörtönöztek. Családja egy lembergi pszichiátrián talált rá a hatvanas években. Elméje haláláig zavart és beteg maradt.
Az öt Bakajsza-gyerekből még négyen élnek: két fiú és két lánytestvér. A Kárpátalja kérésére Ondikné Bakajsza Katalin eleveníti fel a 62 évvel ezelőtti történéseket, majd emlékezik édesapja szenvedésére és a család kálváriájára.
– Édesapám 1905-ben született. Gyerekként megtanult szlovákul, később oroszul. Kötélverőként kereste a kenyerét. Amikor bejöttek az oroszok, az ungvári nyomozók, a falusi milicisták gyakran megfordultak nálunk, mivel apám értette a nyelvüket, pálinkát is főzött és volt élelemtartalékunk. A faluban többször is szedtek élelmet a katonák, kikövetelték az aprójószágot, kiseperték a kamarát.
– Az ungváriak ittasan sok mindent kibeszéltek, azt is, mikor készülnek "malenykij robotra" vinni az embereket. A kijelölt gyülekezőhelyen senki sem jelent meg a faluból, így éjszaka jöttek, teherautóval. Apámnak volt 2-3 jó embere a faluban, azoknak szólt, hogy a 15 évesnél idősebb férfiak ne aludjanak otthon. Jöttek is éjszaka, apámat felverték, hogy menjen velük házról házra, de csak nem találtak épkézláb embereket. Persze rájöttek, hogy ez nem véletlen. Apámat a házunk falához állították, de anyám is, mi, gyerekek is közrefogtuk, hogy le ne lőjék. Ezt követően is jártak még hozzánk, olyankor mindig futótűzként terjedt a faluban: "Jönnek!" Volt, hogy a templomból szaladtak szerteszét az emberek. Olyan is előfordult, hogy a mi istállónkban éjszakázott tíz-húsz ember.
– A következő év februárjában a teheneket akarták. Apám megint figyelmeztette a falut, így kihajtották a jószágot, és a legelőn éjszakáztak. Nem szovjetellenességből, hanem emberségből, hogy az utolsót is ne vigyék el az éhesektől. A mi kamránkból is mindent kiettek. Egyetlen tehenünket akkor hajtották el, amikor apámat is elvitték. 1951 februárja volt, épp iskolába készültünk a testvéreimmel (akkor voltam 11 éves). Megállt egy autó a ház előtt, leszálltak a milicisták és közölték, hogy most nem "baráti alapon" jöttek, hanem házkutatási paranccsal. Édesapámra feljelentés jött, hogy fegyvert rejteget és várja az amerikai felszabadítókat. Felforgatták a házat, elégették a magyar nyelvű könyveinket. Az egyik katona magyarul beszélt, a Petőfi-összessel a kezében kajánul mosolygott és azt mondta: ha tudom, szavaljam el a Nemzeti dalt. Elszavaltam. Mit tudtam én, hogy ezzel árthatok apámnak. A puskák sem akkor, sem később nem kerültek elő. Azokban az időkben nem feltétlenül kellett bizonyíték a vádirathoz...
– Ungvárra vitték, azt mondták, három napra: kihallgatásra. Ő már tudta, hogy egyhamar nem tér vissza. Nyolc évig semmit sem hallottunk felőle. Aztán többször halálhírét hozták, ilyenkor feketébe öltöztünk, meggyászoltuk. Az iskolában engem is vallattak: kivel beszélt édesapám, járt-e a református paphoz stb. Miután apámat elvitték, mindenki elfordult tőlünk a faluban. Se rokonság, se más nem volt, aki egy falat kenyérrel segített volna. A bátyám nem kapott munkát a kolhozban, anyám, később én dolgoztunk. A falusiakat megfélemlítette a milícia. Igen megszenvedte ezt a családunk.
– Nyolc évvel apám letartóztatása után levelet kaptunk egy lembergi elfekvőből. Egy ungvári származású doktornő írt, hogy ha látni akarjuk apánkat, vitessük haza, meghalni. Mint kiderült, apám tőle tudakolta, nem találkozott-e egy Bakajsza nevű orvostanhallgatóval az ungvári egyetemen, mivel úgy számolta, a fiának abban az időben kellett volna diplomáznia... Hazahozattuk, sokan meglátogatták idehaza. Sokáig nem beszélt a szenvedéseiről. Egy éjszaka anyámnak mesélte, hogy kínozták: kihúzták a fogait, kivettek két bordáját, terrorizálták a családja jajveszékelő hangjával, halálhírével stb. Itthon már nem sok öröme telt az életben. Időről időre előjött a betegsége, ilyenkor minket is idegennek tartott, éjszaka baltával tört családjára. Bekerült egy zárt elmegyógyintézetbe a Huszti járásban (Vilsani, Égermező), ahol még évekig élt. Egyszer-egyszer néhány napra hazajött látogatóba, de akkor már nem mi voltunk neki az otthon...
– Nem csoda, hogy édesapám beleőrült a megpróbáltatásokba. Kínozták, vádat emeltek ellene, a bíróság 25 évre ítélte. Évekkel később tudtuk meg, hogy Szibériában is raboskodott a homoki katolikus pappal. Apám amnesztiát kapott, de amit átélt, azt már nem tudta kiheverni. Amikor haldoklott, azt kérte az orvosától, hogy ha meghal, a feje fölé ne vörös csillagot, hanem keresztet tegyenek, mivel katolikus vallású. Ez volt az utolsó kívánsága. 1968 karácsony szentestéjén hozattuk haza, szülőfalujában helyeztük végső nyugalomra.
Nem volt könnyű beszélgetés. Kató néni zaklatottan, sírással küszködve mesélte a fentieket, mivel lelkileg máig nem heverte ki a gyermekként átélt lelki traumát. Mint elmondta, leginkább azt fájlalja, hogy sokan nem is emlékeznek édesapjára, noha Ő is életével, sőt, családja békéjével, nyugalmával fizetett azért, mert nem tagadta meg magyarságát."
Popovics Zsuzsanna
