Hagyományaink: recept az élet megélésére

Dr. Kész Margit néprajzkutatótól, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanárától azt kérdeztük, hogy az idegennyelv-tanulás és az informatika korában van-e, lehet-e szerepe a hagyományőrzésnek, a hagyományok oktatásának?

- Szögezzük le: igaz ugyan, hogy a világban felborult az élet korábban megszokott rendje, de attól, hogy a reáltantárgyakat nagyobb óraszámban tanítják az iskolákban, még nem lesznek jobbak az emberek. Meggyőződésem, hogy tanintézményekben - az óvodától a felsőoktatásig - jelen kell, hogy legyen a hagyományőrzés mint nemzeti kultúránk egy részének ápolása. Ha kitekintünk a világba, láthatjuk, hogy például Japán, a világ egyik technikailag legfejlettebb országa milyen következetesen őrzi több ezer éves kultúráját. Mi még abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy hagyományaink egy jelentős részét élő mivoltukban ismerhetjük meg. Itt kezdődik a pedagógus feladata és felelőssége. Amikor az óvodában a gyerekek eljátsszák a jeles napokhoz fűződő hagyományokat, amelyeket otthon esetleg már nem ismernek, akkor tudatosítják bennük, hogy hová tartoznak. Ha egy betlehemes csoport tagjai nem leírva kapják meg a játék szövegét, hanem közvetlenül a csoport idősebb tagjaitól tanulják meg azt, annak óriási a szerepe, hiszen az idősebb és a fiatalabb generáció megtanulja tisztelni, tolerálni egymást. Sajnos Kárpátalján nagyon sok külső hatást kellett elviselniük a tanintézményeknek, többek között, amikor a magyar hagyományoktól távol álló kulturális elemeket próbáltak meghonosítani általuk. Gondolok itt például a tőlünk teljesen idegen télapóünnepségekre, amelyeket sok helyen máig megrendeznek, holott tudjuk, hogy a magyar tradíció szerint nem a télapó hozza karácsonykor az ajándékot, hanem a Jézuska.

- A hagyományok tehát a nevelés eszközei is lehetnek?

- Meg kell értetnünk, hogy a hagyomány nem más, mint recept az élet megélésére. Régen adva volt, hogyan kell viselkedni ünnep- és hétköznapokon, amikor az emberi élet fordulóihoz érünk, s ez a tudás felkészített arra is, hogyan kell elfogadni a halált. Mára ez a rend felborult, az ember nem találja a helyét. Ezt a rendet kellene segíteni helyreállítani, elmagyarázni a gyerekeknek, hogy mindenre van viselkedési forma, mindenre van magyarázat, csak el kell azt fogadnunk, s nem szabad olyan dolgok után kutatnunk, amelyek látszólag könnyebben megoldják a problémáinkat. Ott van körülöttünk a kisközösség, a család, s a nagyobb is, a település, amelyeknek mellettünk kell állnia és segítenie, összekötve a generációkat. Felhívnám a figyelmet arra a jelenségre is, hogy az iskolákban mindinkább elszaporodnak az olyan vetélkedők, mint például a szépségverseny. Ez a maga helyén rendjén való dolog lenne, ám véleményem szerint nem helyes azt az értéket közvetíteni az iskolában, hogy egy szép frizura, a drága műköröm révén értékes ember lehet valaki, s versenyt nyerhet, jobb lehet a többieknél. Lehetőség szerint azt se sugalljuk a gyerekeknek, hogy mindenáron a legjobbaknak kell lenniük. El kellene gondolkodnunk azon, hogy a népi játékokban gyakorlatilag nincs verseny. Nincsenek elsők, csak résztvevők, s esetleg egy időre kiesik valaki a játékból.

- Mennyire segíti a hagyományápoló törekvéseket a környezet, gondolok itt mindenekelőtt magukra a tanintézményekre és a tantervekre?

- Hagyományőrzés, néprajzóra nagyon kevés oktatási intézményben van Kárpátalján, ami nem csoda, hiszen nem kötelező tárgyról van szó. Szakkörként viszont egyre több iskolában vannak hasonló foglalkozások, úgy tűnik, az ukrán oktatásügy is felismerte ennek a fontosságát. Ebben a helyzetben, ha lehet, még fontosabb, hogy integráljuk a hagyományok megismertetését a különböző tantárgyakba. A magyar nyelv- és irodalomórán egyébként is kikerülhetetlen a hagyományőrzés, hiszen a szövegfolklór benne van a tantervben, s nyelvtanórán sem kerülhetjük el a proverbiumokat, illetve nagyon jól jöhetnek a nyelvtani elemzésekkor a népdalainkból, népmeséinkből vett példák. Az alapvető irodalmi alkotásainkat sem lehet megérteni néphagyományaink ismerete nélkül. De ne feledkezzünk meg a többi tantárgyról sem, hiszen rajzórán feltétlenül beszélni kell a díszítő motívumokról, zeneórán pedig kínálják magukat a népdalok, továbbá a történelem, a földrajz oktatása sem képzelhető el a népi hagyományok nélkül.

- Partnerek mindehhez a pedagógusok és a szülők?

- Szerencsésnek érzem magam, mert e tárgyban mindig nyitott fülekre találtam a pedagóguskollégák, elsősorban az általam legjobban ismert magyartanárok körében. Előttem sokkal tapasztaltabb, jóval nagyobb tudású, általam nagyra becsült kollégák már akkor is gyűjtötték a néphagyományokat, amikor ez még nem volt divat. Sokuk fiókjában évtizedekig porosodott munkájuk eredménye, mielőtt közkinccsé válhatott volna. Példaként említhetném P. Punykó Mária népmesegyűjteményét, Vári Fábián László balladagyűjtését, Keresztyén Balázs munkáját. Nem beszélve arról, hogy szerintem Kárpátalján jelent meg az egyik legjobb néprajztanterv Bagu Balázs tanár úr összeállításában. Mindez azt mutatja, hogy a tanárok mindig is odaadó hívei voltak a néphagyományok oktatásának, tisztában vannak annak szükségességével, súlyával. Elsős főiskolai diákokat oktatva azt tapasztalom, hogy sohasem kell a nulláról kezdeni a tanítást, megvan az az alapvető tudásuk, amiről úgy érzem, hogy az egyébként fejlettebbnek nevezett nyugati társadalmakban hiányzik. Ami a családot illeti, korábban, salánki tanárként nagyon jó tapasztalatokat szereztem a hozzáállásukat illetően. Valahányszor betlehemes csoportot szerveztünk, igen kedvező visszajelzéseket kaptam a szülőktől. Amikor múzeumot rendeztünk be, számtalan felajánlás érkezett. Úgy érzem tehát, hogy az emberek értékelik ezt a munkát.

hk