Doktor úr, a maga szíve sose fáj?

Kötéllel fogott orvosok

Kevés az orvos vidéken, s frissdiplomás jelentkező is alig akad. Általános jelenség Ukrajnában, hogy nem könnyű megélniük a puszta hivatástudatból, s közben jó szakembernek maradni.

Egyes régiókban és egyes helyzetekben a költségvetés által finanszírozott egyetemi helyeken végzett orvostanhallgatók esetében ismét a szovjet időkben olyannyira rettegett célvezényléssel próbálkoznak. Szerencsére Ukrajna lényegesen kisebb ország, mint az egykori Szovjetunió, no meg a vezénylők célja sem az, hogy példának okáért az Ungvári Nemzeti Egyetem végzősét Donyeck megyébe száműzzék. Idén először viszont sajtóhírek szerint országosan az állami költségen tanult végzősök több mint felét falusi egészségügyi intézményekbe szándékoznak vezényelni, "orvoslandó" a helyenként már-már katasztrofális káderhiányt.

A helyzet az egyes régiókon belül is meglehetősen különböző lehet. Kárpátalján például elsősorban a hegyvidéki járásokban, a kisfalvas körzetekben mutatkozik káderhiány, míg a legfejlettebbnek mondható Ungvár-Csap-Munkács háromszögben lényegesen jobb a helyzet. Nem mellékes e tekintetben, hogy az említett, gazdaságilag viszonylag fejlettebb járásokban a jobban eleresztett helyi költségvetéseknek köszönhetően nemegyszer a fizetések is elfogadhatóbbak valamelyest.

Az egészségügyi minisztérium mindenesetre maga is igyekszik lépéseket tenni annak érdekében, hogy rábírja a fiatal orvosokat, vállaljanak munkát vidéken. Így például ígéretet tettek, hogy növelik a kezdő medikusok bérét; míg az korábban nemigen haladta meg a 100 dollárt, az idei év végére állítólag elérheti a 200-at.

Egyesek szerint persze az érintettek várható jövedelme ekkor sem biztos, hogy eléri majd azt a szintet, amire például egy járási kórházban dolgozó szakorvos számíthat a hálapénznek köszönhetően. Vidéken ugyanis, különösen a szegényebb falvakban, adományokra lényegesen szerényebb mértékben számíthatnak a doktorok. A szegényebbek csak kényszerből fordulnak orvoshoz, a tehetősebbek viszont mindjárt a jobban felszerelt rendelőket, kórházakat keresik fel.

Találkoztunk olyan orvossal is, aki kínjában nevetve panaszolta: nem elég, hogy kerékpáron kénytelen bejárni naponta a körzetét, de az útiköltséget sem térítik meg számára, amikor gyűlésekre, tanácskozásokra, eligazításokra a járási központba rendelik. Ha figyelembe vesszük az orvosok hivatalos bérét, s hogy az efféle utazásokra legalább hetente egy alkalommal sor kerül, beláthatjuk, hogy adott esetben ez is jelentős kiadást, terhet jelenthet. Azon a körülményen sem igen tud változtatni egyelőre a minisztérium, hogy a vidéken dolgozók számára gyakorlatilag ismeretlen fogalom a szakmai továbbképzés és az előmenetel, meg kell szokni viszont a 24 órás készenlétet és szolgálatot, amely sem a szabad-, sem az ünnepnapokat nem ismeri.

Megtelepedni egy kisebb faluban egyébként sem egyszerű vállalkozás. Az orvosnak felkínált lakóhely ritkán várja kulcsrakész állapotban a beköltözőt, a szerény fizetésből rendbe hozni a szobát vagy lakóházat pedig nem olcsó mulatság egy kezdőnek. A legtöbben, különösen a családosok, nem is tudnak megélni kizárólag a fizetésükből. Leggyakrabban, a helyi adottságokból kiindulva, maguk is gazdálkodni próbálnak. Ha kell, szántanak, vetnek, jószágot tartanak. Van, aki családi segédlettel kereskedést nyit, s olyan is, aki a közeli városban próbálkozik magánpraxissal.

Mindeközben a vidéki lakosság egészségi állapota távolról sem nevezhető jónak, azaz munka van bőven. A legtöbben csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor már "leesnek a lábukról". Mint mondják, falun alig létezik prevenció, azaz megelőzés, a súlyosabb betegségek esetén viszont az orvos gyakorlatilag semmivel sem tud segíteni azon kívül, hogy felírja a szükséges gyógyszert, amelyet a betegnek általában magának kell kiváltania, vagy továbbirányítja őt a járási kórházba.

Az egyik leggyakrabban hallott panasz, hogy bár mostanság sokat beszélnek a vidék fejlesztéséről, az egészségügy tekintetében néhány kivételtől eltekintve alig látni előrelépést. Mint mondják, a gyógyítás feltételeinek számottevő javítása nélkül önmagában kevés haszonnal jár, ha az eddigi ambulanciákat most sorra családorvosi rendelőkké alakítják át, mintegy adminisztratív úton szüntetve meg a korábbi szakorvoshiányt. Ugyancsak probléma, hogy az egészségügyi fogyóeszközöket, kötszereket, alapvető gyógyszereket, valamint a rendelők fenntartását a jelenlegi rendszer szerint a helyi települési önkormányzat költségvetéséből kellene finanszírozni, ám a tanácsoknak gyakorta nincs elegendő pénze erre. Talán jobb volna, állítják az általunk megkérdezett orvosok, hogy ha bármilyen szerényen is, de mindezt egy központi költségvetési keretből biztosítanák számukra.

Az elmondottak után nem csoda, ha a frissdiplomások rendkívüli leleményességgel igyekeznek kibújni a vidéki "száműzetés" alól. S ami a lényeg, az esetleg célvezényléssel falura került medikusok nagy valószínűséggel az első adandó alkalommal úgyis visszamenekülnek a városba, ahogyan idősebb kollégáik közül is jó néhányan ezt az utat választják, ha adódik a lehetőség. Maradni csak az marad szívesen, akinek az idők folyamán otthonává vált az adott falu. Hallgatólagosan mindenki egyetért abban, hogy a vidéki orvostársadalom problémáit egyedül jobb lakás- és munkakörülményekkel, valamint méltányos bérekkel lehetne tartósan megoldani, erre azonban valószínűleg várni kell még egy ideig. (Kárpátalja/Korreszpondent/podrobnosti.ua)