Szűcs Nelli: Szerencsés csillagzat alatt születtem

Egy kitüntetés apropóján

Hosszú ideig alig hallhattunk valamit Szűcs Nelliről. Azután nemrég bombaként robbant a hír: a művésznőt március 15-e előestéjén Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Amikor a napokban ismét találkoztunk, mindenekelőtt arról kérdeztük, miként alakul az élete mostanában.

- Néhány kollégámhoz hasonlóan a beregszászi társulat mellett a Debreceni Csokonai Színháznak is tagja vagyok immár. Miután férjem, Trill Zsolt is fellép Debrecenben, két gyermekünkkel ideiglenesen a hajdúsági fővárosban rendezkedtünk be. Mivel az apa nem kifejezetten megállapodott, nyugodt ember, úgy éreztem, anyaként nekem kell egy olyan családi fészket raknom, ahol az egész család jól érezheti magát. Természetesen továbbra is részt veszünk a beregszászi színház által játszott produkciókban, sőt újabb közös előadásokat is tervezünk, hiszen megállapodásunk értelmében igyekszünk egyeztetni a két társulattal a fellépéseket.

- Mit jelent Önnek a Jászai Mari-díj?

- Éppen minap jutott eszembe, hogy a kicsiny beregszászi színház immár három Jászai Mari-díjas művésszel dicsekedhet most, hogy Vidnyánszky Attila rendezőt és férjemet, Trill Zsoltot követően én is ebben az elismerésben részesültem. Óriási megbecsülés ez, ha figyelembe vesszük, hogy jelentős anyaországi színházak vezető színészei talán sohasem kapják meg életük során ezt a díjat. Ennek ellenére, férjemhez hasonlóan, bizonyára én sem fogom soha kiíratni a plakátokra a nevem mellé, hogy Jászai Mari-díjas színész vagyok, mert ezt nem tartanánk helyénvalónak. Továbbá hiába várja tőlem a "beismerést", miszerint igen, megérdemeltem a díjat, mert ez ennél bonyolultabb kérdés, de az biztos, hogy jólesett az elismerés. Tudom, a kitüntetés arra ösztönöz, hogy a jövőben még többet nyújtsak, de én egyébként is úgy vagyok ezzel, hogy minden nehézség ellenére nagyon szeretem azt a dolgot, amivel foglalkozom, tehát nem magamat a dologban, hanem a dolgot magamban. Úgy érzem ráadásul, hogy ezt a díjat nem is én kaptam, hanem a szüleim, a gyermekeim, a szeretteim, a kollégáim, tehát mindazok, akik mintegy "kiszolgálnak", amikor hagyják, lehetővé teszik, hogy csináljam, amit szeretek.

- Említette a nehézségeket. Soha, egyetlen pillanatra sem gondolt arra, hogy abbahagyja a színjátszást?

- Soha. Engem a színház mindenért kárpótol. Amikor kint vagyok színpadon, néha olyan fantasztikus érzések fognak el, amelyeket szavakkal nem is tudok kifejezni.

- Mi az, amire a színház az évek során megtanította?

- A szakmát meg lehet tanulni egy bizonyos szinten, azaz szakember leszel, ha kitartó vagy, aki tud sírni, nevetni, ha kell. Hogy azután az ember ennél is többet tudjon adni, valami olyasmit, ami a szívéből, a lelkéből fakad, azt vagy megadja a Jóisten, vagy nem. Minden próbafolyamat során azt lesem, azért szurkolok, hogy megszáll-e ez a fajta ihlet vagy sem, hiszen, még ha sikerül is egyszer-kétszer jót nyújtania az embernek, sohasem lehet biztos abban, hogy ez legközelebb is így lesz.

- Azt mondják, kemény világ a művészeké, hiszen több a színész, mint a szerep, meg kell küzdeni az érvényesülésért. Ön is így látja?

- Szerepek éppenséggel volnának, hiszen a drámairodalom nagyon gazdag, kérdés azonban, hogy adott esetben kinek kellek színészként, ki lát bennem fantáziát, ki bízik meg bennem gyakorlatilag vakon, amikor leszerződtet. Tény, hogy nagyon sok színész eltűnik a süllyesztőben, mert nem bírja kivárni, hogy eljöjjön az ő ideje, s mindenféle emberi tragédia áldozatává válik. Talán az a fontos, hogy úgy tudd kivárni a sorodat, amikor megkapod a lehetőséget, hogy közben ne égesd el magad. A Jóistennek köszönhetően velem eddig mindig futott a szekér, mindig úgy éreztem, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem: ahogyan felvettek a főiskolára, ahogyan a szerepek követték egymást az évek során. Bizony, ennek immár 18 éve.

- Meg tudna nevezni legalább három olyan szerepet, amelyet feltétlenül el szeretne még játszani pályafutása során?

- Mivel eddig a szerepek találtak meg engem, azaz mindig volt mit játszanom, ezért nem is igen gondolkoztam el a dolgon. Ráadásul az jut eszembe, hogy kicsit olyan ez, mintha megkérdeznék, mi az utolsó kívánságom. Úgy érzem, van bennem annyi erő, hogy akármit bíznak rám, legyen az egészen apró vagy éppen főszerep, megpróbálhatok megbirkózni vele.

- Mégis, mi a célja?

- Teljesen átadom magam a színpadnak, a nézőknek, a pillanatnak. A néző a leghálásabb. Hiába élvezném a szerepet, ha az előadás nem volna jó. De amikor azt látom, hogy odajönnek, és megköszönik, amit csinálok, amikor már-már úgy néznek rám, akár egy bálványra, akkor szinte elszégyellem magam. Egyúttal feltámad bennem a felelősségérzet is ezekért az emberekért, kötelességemnek érzem, hogy legközelebb is ilyen élményekhez juttassam őket. Férjemmel együtt nagyon sok szeretetet kapunk, nagyon sok barátunk van. Néha persze óhatatlanul megfordul az ember fejében, vajon nem csak azért szeretnek-e bennünket, mert tehetségesek vagyunk, jó előadásokat csinálunk? S ha egyszer majd nem leszünk tehetségesek és sikeresek, akkor is szeretni fognak-e? Ezeken a pillanatokon azonban átlendít a kapott szeretet.

hk