Závada Pál: A regény tovább él

2007. április 27., 10:00 , 328. szám

- Meglehetősen tekervényesnek tűnik az út a közgazdaságtantól a szociológián át az irodalomig...

- Bizonyára későn érő típus vagyok, aki mindig egy fokkal később jön rá, merre kellene tovább haladnia. Azért szereztem diplomát, mert az én időmben még végig kellett járni egy egyetemet, már csak a szüleim miatt is, habár tudtam, hogy nem leszek közgazdász. Közben részt vettem szociológiai kutatásokban, s megpróbáltam szociológusként folytatni a pályámat előbb Pécsett, majd Budapesten. De az ember a munkahely mellett otthon is dolgozik, ami számomra a régi dokumentumokkal való foglalkozást jelentette, mindenekelőtt szülőfalum, Tótkomlós vonatkozásában.

- Ezek szerint van valamiféle kapcsolat, összefüggés a korábbi szociográfiai írások és az igazi irodalmi áttörést jelentő regény, a Jadviga párnája között?

- Vannak olyan források, amelyeket még szociológus koromban gyűjtöttem, s később a regényírásnál felhasználtam. Számos anyag gyűlt össze Tótkomlós múltjáról. A szlovákok lakta vidékekről - Békéscsaba, Szarvas - kerültek az első telepesek a XVIII. században Tótkomlósra. Magam is ezekből a családokból származom. Ennek a folyamatnak a történetét elég jól sikerült feltérképezni ahhoz, hogy később egy regényt alapozzak rá.

- Az olvasó hajlamos beleélni magát egy regény teremtette világba. Az írót mennyire tarja fogva a maga alkotta világ?

- A regény több korszakot dolgoz föl, a XX. század elejétől a második világháborún át a század végéig. Van olyan korszak, amelyikkel az ember nosztalgikusabb, összetettebb viszonyt ápol, de kétségtelen, hogy megpróbáljuk valamennyi idősíkot belakni, különösen, ha megkísérelünk kiépíteni egy részben valóságból, részben fikcióból álló saját teret. Ez az én saját, Tótkomlósra épülő fikcióm eddig három regényemben szerepelt. A negyedikben, amit most írok, talán nem fog szerepelni a megszokott környezet, s máris érzem annak a biztonságnak a hiányát, amit az ismerős terep eddig adott. Az ember persze folytonosan visszavágyik ebbe a világba, mert jól telerakta már valóságos forrásokkal, dokumentumokkal. Véleményem szerint, egyáltalán nem baj, hogy az ember képzeletében néha össze is csúsznak valóságos és kitalált történetek.

- A Jadviga párnájának sikere azt is igazolta, hogy a pesszimista megnyilatkozások ellenére van jövője a regénynek. Ön is így látja?

- Soha nem gondoltam, hogy válságban volna a regény. Az írók változatlanul írnak, s legfeljebb arról lehet vitatkozni, hogy ez mikor, melyik korszakban könynyebb, mikor nehezebb. Manapság bizonyos szempontból sokkal könnyebb dolgunk van. Például nem kell tekintettel lennünk arra, milyen politikai érzékenységet sért esetleg az adott írásunk. Másrészt, azt is látjuk, hogy visszaszorulóban van az olvasás. Manapság valószínűleg egy szűkebb, de intenzívebben olvasó csoportra kell gondolnunk mint potenciális olvasótáborra. Ez azonban elsősorban olvasásszociológiai probléma. Írói oldalról a regény nincs válságban. Ilyesmire még akkor sem gondoltam, amikor egy korábbi időszakban széttörtek, dekonstruáltak egy csomó megkövesedett elbeszélői eljárást, formát, ezt az egész mezítlábas kisrealista mesemondást. A szövegirodalom ezt a nyomvonalat földarabolta, folytathatatlanná tette, de ez nem válság volt, hanem a magyar prózairodalom örvendetes megújulni tudása. Engem a hajlamaim inkább a történetmesélés felé visznek, de függetlenül attól, hogy valaki mennyire szövegelvű vagy történetelvű, mennyire akar konstruálni vagy dekonstruálni irodalmat, ha nem teremtődött volna meg ez a mai helyzet, sokkal nehezebb volna egy elbeszélő típusú, mesélő regényhagyományt folytatni, mint így, hogy használni lehet ennek a szövegirodalomnak, az elbeszélő bátorság ezen megnövelésének vívmányait. S ha ez sikerült, akkor nincs válság, van hová lépni.

pszv

Závada Pál (szociográfus, író, szerkesztő; Tótkomlós, 1954)

Művei: Kulákprés - Budapest: Művel.-kut. Int., 1986; Mielőtt elsötétül - Pécs: Jelenkor, 1996; Jadviga párnája - Budapest: Magvető, 1997; Milota - Budapest: Magvető, 2002; A fényképész utókora - Budapest: Magvető, 2004.

Díjai: 1992: a Magyar Alkotóművészeti Alapítvány Irodalmi Tagozatának szociográfiai díja; 1995: a Magyar Rádió Nívódíja; 1997: a Jelenkor folyóirat Szinnyei Júlia-emlékdíja; 1998: József Attila-díj; 1998: az Év Könyve-díj; 1998: Déry Tibor-díj; 1999: Krúdy Gyula-díj; 2000: Márai Sándor-díj; 2004: Prima Primissima Díj (Magyar irodalom kategóriában); 2005: Kossuth-díj.