"Segítség és támasz nélkül nehéz elviselni..."

Az inzulin fogságában

A cukorbetegség (diabétesz) a világon a leggyakoribb anyagcsere-betegség, mely szövődményei révén rontja a beteg életminőségét és életkilátásait. A betegség lényege, hogy az inzulinhatás csökkent vagy hiányzik, emiatt a szervezet egyes sejtjei nem képesek a vérből a szőlőcukrot felvenni, így éheznek. A megfelelő vércukorszintet mesterségesen kell fenntartani. A betegség gyógyíthatatlan, és teljes életmódváltást követel.

A beregszászi Varcaba Ferenc nemrég szembesült azzal, hogy cukorbeteg. Őt kérdeztük arról, hogyan változtatta meg az életét ez a kór.

- Hogyan diagnosztizálták Önnél a betegséget?

- Viszonylag hosszú folyamat volt, amíg megállapították, hogy konkrétan a cukorbetegséggel állok szemben. Elsősorban azzal kezdődött, hogy nagyon sok vizet ittam. Mivel olyan típusú ember vagyok, hogy ha dolgozom, akkor ömlik rólam a verejték, így ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Azonban eljutottam egy olyan szintre, amikor annyi vizet fogyasztottam el, ami már nem volt reális egy egészséges ember számára. Azzal folytatódott, hogy az éjszakai alvás nyugalma a múlté lett, ugyanis előfordult, hogy ötször-hatszor is vécére kellett menni. Azután következett a hányingerszerű szédelgés, ami déltájban fogott el: ebéd előtt hányinger, szédülés kerülgetett, amikor pedig ettem, akkor puffadtság, teltség érzése lett úrrá rajtam a májam tájékán, ami tapintásra vagy nyomásra szúró, hasító fájdalomba ment át. A szám állandóan száradt, ezért is ittam sok folyadékot, s egy különös vegyszerízt éreztem a szájüregben. Ezekkel a panaszokkal orvoshoz, belgyógyászhoz fordultam, el is küldtek különböző vizsgálatokra (vérvétel ujjból, vénából, vizeletpróba), de nem mutattak az eredmények semmi olyasmit, ami alapján cukorbetegségre gyanakodhatott volna az orvos, én pedig végképp nem gondoltam erre.

- Mikor lett biztossá, hogy ebben a betegségben szenved?

- Próbáltuk kiszűrni, hogy mi lehet az oka a tüneteknek, s mivel a vérnyomásom is alacsony volt, először arra gyanakodtunk, s azt próbáltuk kezelni, de még rosszabb lett a helyzet. Azután a krónikus arcüreggyulladásomra gondoltunk. Az antibiotikumos kezelés után javult ugyan valamit a helyzet, de nem sokáig. Ekkor döntöttem úgy, hogy felkeresem az egyik ismerős sebészt, akinek elmeséltem a tüneteket, s ő rögtön arra gondolt, hogy cukorbeteg vagyok. Elmentem az endokrinológushoz, aki újra elküldött teljes körű kivizsgálásra, s azonnal kiderült, hogy második fokú cukorbetegséggel állunk szemben. Négy hétig kórházban voltam, ahol sikerült az inzulinadagokat beállítani, ami nagyon fájdalmas, kellemetlen procedúra volt. Ez idő alatt a különböző gyógyszerekre és segédeszközökre 2000-2500 hrivnyát költöttem.

- Hogyan változott meg a mindennapi élete a betegség miatt?

- Radikálisan megváltozott az életem, főleg a táplálkozás terén, ugyanis elsősorban azokról az ételekről kellett lemondanom, amelyeket nagyon szerettem, például a füstölt kolbászok, a disznóhús, a fűszeres ételek. Sivár, egyhangú táplálkozásra kellett átváltanom, olyan ételekre, amiket az átlagember nem szeret: margarinnal készített fogásokra, pulykapárizsira, cukormentes édesítőszerekkel készült befőttekre, teákra. Két-három hónapig nagyon nehéz volt, amíg sikerült a májat funkcionálisan rendbe hozni. A változás másik része az, hogy kötött napi program szerint kell élni. Reggel a fokhagymakivonat beszedésével kezdem a napot, azután különböző gyógyteákat iszom, s beszúrom az inzulint. Esténként tablettákat kell bevennem, ami havonta nyolcvan hrivnyába kerül, s hol van, hol nincs a patikákban. Az ember az inzulin miatt teljesen függővé válik, kiszolgáltatottnak érzi magát. Naponta kétszer kell beadni, ugyanis 12 órán keresztül hat, s bizony az időpontokat muszáj betartani, bármilyen más elfoglaltsága van is azembernek. Félévente teljes körű kivizsgálásra kell mennem kötelezően, hogy ellenőrizzenek. A táplálékbevitel is problémás. Úgy kell elosztani, hogy az adagok nem lehetnek nagyobbak annál a mennyiségnél, amennyiben az inzulin le tudja bontani a cukrot. Az egész életem megváltozott: ha nem eszem időben, rám tör a rosszullét, s gyorsan valamilyen édességgel igyekszem a cukorszintet emelni. Ha túladagolom az ételt, akkor megint gond van. Az a tudat, hogy ebből soha nem épülsz fel, eléggé lehangolja az embert.

- Miben lehet reménykedni?

- Stabilizálni lehet az állapotomat, a teljes gyógyulásra nagyon kicsi az esély, nagyon ritka eset, ha valaki ebből a betegségből kigyógyul, nem találkoztam még ilyen emberrel. A tapasztalat sajnos az, hogy hiába tartja be az ember az orvosok által megadott előírásokat, idővel az egészségi állapota csak romlani fog. Bárhogy próbálja az ember kendőzni, hogy beteg, mégis érezni, hogy nincs százszázalékos állapotban, s nem vállalhat el olyan munkát, ami nehéz fizikai megterheléssel jár. Anyagilag és erkölcsileg is hátrányt szenved a cukorbeteg, főleg a különböző gyógyszerek szükségessége és a munkalehetőségek beszűkülése miatt. Ha nincs az embernek családja vagy olyan embere, akire támaszkodhat, akkor nagyon nehéz így élnie, s a betegség fölemészti. Nekem, hála Istennek, olyan családom van, akikre mindig és mindenben számíthatok. Ez ad erőt élni és remélni.

snicer