Elment a professzor úr

Krocskó Gyula emlékére

2007. december 1-jén váratlanul itthagyott minket Krocskó Gyula bácsi, akit minden kollégája és tanítványa kedvelt. Aki csak ismerte, tisztelte és szerette, hiszen mindenkihez volt egy jó szava. Soha nem volt haragtartó, de mindig kifejtette véleményét, amikor ezt szükségesnek látta. Még akkor is, ha az nem egyezett másokéval. Őszinte, egyenes ember volt, szeretett tanítani, mindig segédkezet nyújtott, ha szükség volt rá. Pártfogolta a tehetséges diákokat, önzetlenül segített tanítványainak és kollégáinak. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola sorsát szívén viselte, munkáját mindig segítette. Tanár volt a szó legszorosabb értelmében, tanár, az utolsó szívdobbanásig.

Ismét szegényebbek lettünk, mert nincs itt közöttünk, már nem osztja meg gondolatait, tudását, élettapasztalatát és bölcsességét velünk szeretett kollegánk, akire mindnyájan felnéztünk, akit valamennyien tiszteltük. Meghalt Krocskó Gyula, a biológiai tudományok doktora, az MTA külső tagja, aki csaknem öt évtizeden át nevelt, oktatott, és aki felvállalta a kárpátaljai fiatalság elméjének pallérozását, ökológiai szemléletének alakítását; aki különös odafigyeléssel viseltetett sorstársai: a kárpátaljai magyarok tudományos fejlődőse iránt.

Hirtelen távozott és nagy űrt hagyott maga után. Nemcsak tanította, hogyan éljünk összhangban a természettel, milyen az egészséges életmód, de maga volt ennek a pozitív reklámja, aki aktívan sportolt és járta a természetet. Mindig hosszabb távra tervezett, mindig tudta, hogy milyen feladat vár rá, nem bújt el a kihívások elől, vállalta őket. Ez adta számára az erőt, amit maga körül állandóan szétosztott, de vitalitásának köszönhetően újra és újra termelt, hogy minél többet adhasson magából tanítványai, diákjai számára. Az ungvári egyetem professzoraként sokat tett Kárpátaljáért, mikor 1960-ban elfogadta az egyetem tanári állását. A tanítás mellett komoly kutatásokba kezdett. Foglalkozott az általános állatvédelemmel, ökológiával. Az egyetem ökológiai központjának vezetőjeként a Szinevéri Nemzeti Park és a Kárpáti Bioszféra Rezervátum tudományos munkacsoportjának tagjaként tudását és tapasztalatát környezetünk megóvásának szentelte. Ahogy még tíz éve is nyilatkozta, számára a kutatólaboratórium maga a természet volt, mert mindazt, amit tudott és látott, csak egységben lehet felfogni, megismerni. A természet szerelmeseként úgy ismerte Kárpátalját, mint a tenyerét. Látta környezeti problémáit, és ez ösztönözte arra, hogy amit a szemével és a szívével látott, agyával feldolgozott, azt a terület hasznára fordítsa. A kárpátaljai barlangok egyik jó ismerője volt, mert szűk kutatási területe ide vezette, hiszen a denevérekkel is foglalkozott. Neki köszönhetően sikerült feltárni és leírni olyan denevérfajokat, amelyek mára kihalófélben vannak, illetve igen ritka fajként az ukrán Vörös Könyvben szerepelnek, de egyeseket a nemzetközi Vörös Könyv is nyilvántart. Munkásságával hozzájárult ahhoz, hogy egy kisebb denevérrezervátum alakuljon az Ungvári járásban, hogy a rahói bioszféra rezervátum területen az ott lévő barlangok fennmaradása biztosítva legyen. Így maradhatott fenn a barlangok élővilága, mert számos helyen a turisták tevékenysége révén beomlottak vagy más hasznosítást nyertek.

Része volt abban, hogy a folyóink áradása okozta károk megelőzésére, elkerülésére javaslatokat dolgozzanak ki, amit ha nem is vettek figyelembe az illetékesek, de kiaknázatlan kincsként megmaradt az utókornak. Mint azok a javaslatai is, melyek a növények és állatok árvíz sújtotta területekre történő visszatelepítésének módszerére vonatkoztak. Sokat tett azért, hogy a szarvasok, őzek, vaddisznók időszaki vadászati tilalom alá kerüljenek, hogy e fajok megmaradjanak a Kárpátokban. Tagja volt annak a kutatócsoportnak, amely lefektette a tudományos alapjait annak, hogy a meglévő védett területek mellé a környező országok összefogásával újakat hozzanak létre a Vörös Könyvben szereplő gerinces és gerinctelen állatok védelmére, például a Tisza és a Latorca alsó szakaszán.

Nemcsak elismert tudós volt, akit az ukrán és a magyar tudományos akadémia egyaránt számon tartott, hanem pedagógus és igaz ember is. Munkássága alatt másfélszáz szakember került ki a keze alól, akik az ő irányítása alatt írták meg diplomamunkájukat, köztük többen a tudomány elkötelezettjévé váltak. Ő volt az, aki neves professzorként sem bújt el akkor, amikor nem néztek jó szemmel arra, aki magyarnak vallotta magát. Mindig felkarolta és segítette a magyar ajkú diákok fejlődését, támogatta első lépéseiket a tudományos pályán, így sokan az ő emberi, szakmai hozzáállásának köszönhetik, hogy magyarként eljutottak a tudományos fokozatig, karriert futhattak be.

Egyike volt azon professzoroknak, aki azonnal vállalta, hogy segítse a magyar nyelvű felsőoktatás kialakítását Kárpátalján. Az egyik legszilárdabb támaszunk volt akkor, amikor sokan nem hitték, nem látták céljainkat reálisnak, és nemhogy segítették volna ügyünket, de formálisan és informálisan ellenérzésüknek adtak hangot. Fáradhatatlan volt, a napokban került ki a nyomdából a főiskolai hallgatók számára írt két legújabb tankönyve. A temetésen vigaszunk gyanánt a búcsúztató lelkész Dobó István egri várkapitány koporsójának feliratát idézve azzal vigasztalt bennünket, hogy csak a teste ment el, Ő és szelleme köztünk marad, mert aki megosztotta magát és tudását évtizedeken keresztül a rábízott diákokkal, az benne van minden tanítvány gondolatában, kutatásában, eredményeiben, és még évszázadok múlva is eljut azokhoz, akik kezükbe veszik könyveit, jegyzeteit, publikációit. Ez vigasztaló az egyénnek, de intézményünk, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola jobban érzi hiányodat, kedves Tanár Úr, mint azt

Te oly sokat emlegetted, amikor arra utaltál, hogy átadod a helyed a fiataloknak. A fiatalok most érzik igazán jelenléted hiányát, mikor nincs, aki megmutatná a legoptimálisabb megoldást, meghozná a bölcs döntést számunkra. Fájó szívvel búcsúzunk és abban reménykedünk, hogy immár a magasabb szinten lévő katedrádról figyelsz minket, segítsz tanácsokkal oly higgadtan, okosan, ahogyan éltél közöttünk.

Orosz Ildikó

1934. augusztus 9-én született Ungváron.

1940-ben az Ungvári Magyar Királyi Elemi Iskolában kezdte meg tanulmányait.

1952-ben érettségizett az Ungvári 1. Számú Középiskolában.

1957-ben végezte el az Ungvári Állami Egyetemet mint okleveles "Zoológia, biológia és kémia szakos tanár". Kiváló eredményei miatt Koljusev, az egyetem akkori Állattani Tanszékének vezetője javaslatára vezető laboránsi munkakörben alkalmazzák.

1960-ban jelenik meg az első tudományos munkája: Kárpátalja és az Északkeleti-Kárpátok denevéreiről, tekintettel a kihalt fajokra, ásatási maradványok alapján a jelenkori fauna kialakulására címmel. Ukrajnában elsőként elemezte a fajokat populációs szinten, ökológiai megközelítéssel analizálva a fajok térségbeli faji, nemi, korbeli felépítését, napi ciklusát, táplálkozásukat, téli álmukat, vándorlásukat, szaporodásukat és fejlődésüket, fajközi csoportosulásukat, ellenségeiket és élősködőiket, morfo-fiziológiai jelentőségüket. Elkészítette a Kárpátalján honos denevérfajok kataszterét, tekintettel sokévi dinamikájukra. Ezzel jelentősen hozzájárult a denevérek védelméhez.

1962-ben az Ungvári Állami Egyetem Állattani Tanszékének tanársegéde lesz.

1966-tól a Schmalhausen nevét viselő Állattani Intézet aspiránsa Kijevben.

1968-tól az Ungvári Állami Egyetem tanára.

1970 márciusában sikeresen megvédte kandidátusi disszertációját. Ugyanezen év szeptemberétől már docensként dolgozik.

1989-től az egyetem biológia karának dékánhelyettese.

1992-ben megvédte doktori disszertációját.

1993-ban ugyanitt professzori rangot kap.

1995-től 2000-ig az Állattani Tanszék vezetője az ungvári egyetemen. Nyugdíjba vonulásáig, 2003-ig, professzorként dolgozik.

2000-től az MTA köztestületi tagja.

2002-től a Magyar Professzorok Világtanácsa oktatói és kutatói tevékenysége elismeréseként a Pro Universitate et Scientia díjjal tünteti ki.

2003-tól 2007-ben bekövetkezett haláláig a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, a Biológia Tanszék megalapítója, vezetője.

2004-ben az MTA külső tagjává választják.

2006-tól az MTA doktora.

1993-tól napjainkig a kutatásai az Északkeleti-Kárpátok ökológiai állapotának átfogó elemzésére, az árvizek kártékony hatásainak csökkentésére irányultak.

Számos ukrajnai és nemzetközi szintű tudományos konferencián és tanácskozáson vett részt, többek közt Moszkvában, Szentpétervárott, Elbruszalján, Penzában, Kisenauban, Kijevben, Lemberegben, Hudzsantban, Krakkóban, Nova Szedlicén, Nagybányán, Budapesten és Nyíregyházán.

Több mint 150 publikációja jelent meg. Társszerzője Ukrajna Vörös Könyve 2. kiadásának, 20 tankönyv és módszertani munka szerzője, illetve társszerzője, 150 diplomamunka projektet vezetett, 1 sikeresen megvédett kandidátusi disszertáció konzulense és 5 aspiráns témavezetője volt. Közel 50 éven keresztül tanított.