"Átkozott" galambok

Ján bácsival az Ung-parton ismerkedtem meg. Még a "csehek alatt" született, s ma is minden személyi okmányában Ján keresztnéven szerepel. Elmondása szerint némi cseh vér is csörgedezik az ereiben. Ennek történetét azonban nem ecsetelte.

A közúti híd utáni töltés füvére terített ponyváról, pontosabban viaszosvászonról régi könyveket árult. Böngészgettem a kínálatban. Találtam is két kedvemre való kiadványt. Az üzlet megköttetett. Efölötti örömében Ján bácsi - grátisz - "meglepett" egy orosz-magyar katonai szótárral. Nem mintha túlzott szükségem lett volna rá, de hát ajándék könyvnek ne nézd a...

És meginvitált a hajlékába is azzal, hogy otthon még sok könyvet őriz, hátha lelek közöttük valami érdekeset.

Nemsokára éltem is a meghívással. A sugárúti kétszobás lakásban Ján bácsi, kis fekete kutyája, meg temérdek kosz és nagy rendetlenség fogadott. Még a fél konyhát is könyvtornyok és újsághalmazok borították.

Miközben a nagyszobában kutakodtam, vigyázva, hogy a por és a pókháló ne lepje el a fejem búbját is, Ján bácsi hirtelen felkapott egy hosszú botot és "Átkozott galambok!" felkiáltással kirohant az erkélyre. Utánamentem. A gerlék és vadgalambok csapatostul szálltak a szomszéd balkonra. Botjával bőszen hessegetni, csépelni kezdte a madarakat, melyek egyáltalán nem rettentek meg, sőt, fittyet, tollat és pottyantásokat hánytak a hadonászó és kurjongató öregúrra.

Mint kiderült, a szomszéd lakásban egy özvegyasszony élt, tolószékhez kötve. Egyetlen szórakozása az volt, hogy naponta kétszer kikerekezett az erkélyajtóig és bőkezűen megvendégelte a környék galambjait. A madarak, valami belső ösztöntől és órától vezérelve, már jóval az etetés előtt ellepték a szemközti nyárfát és várták a lakomát.

"Átkozott banya!", "Átkozott galambok!" - zsörtölődött Ján bácsi. S miközben a madarak a terülj asztalkámnál tusakodtak, szidalmak özönét zúdította az erkélyajtóban figyelő nőre és botjával veszettül verdeste az idegen balkon karfáját.

Bosszúból egészen odáig ment, hogy korcs és fél szemére vak kutyáját a szomszédasszony ajtaja előtt vizeltette és székeltette...

Néhány nappal ezelőtt - egy régi újságcikk megtalálásának reményében - ismét meglátogattam. Miközben poros lapok között bóklászgattam, hiányérzetem támadt. A korábban az erkélyajtónak támasztott botnak hűlt helye volt.

Nagy meglepetésemre Ján bácsi hirtelen felpattant, a konyhába ment, ahonnan egy nagy méretű kartondobozzal tért vissza. A dobozban napraforgómag, száraz kenyérmorzsa és más, madaraknak való ínyencség volt. Az erkélyen egy rozsdás tepsibe borította az eleséget. A balkont néhány pillanat múlva ellepték a galambok.

Kíváncsi és kérdő pillantásomra az öreg szinte suttogva mentegetőzött:

- Meghalt a szomszédasszony... Képzelje, velem egyidős volt. Sőt, azonos hónapban születtünk... Most... Most én etetem őket...

És lehajtotta a fejét.

Gerzsenyi András