Egy amerikai ezredes Munkácson

A lapunkban korábban megjelent írás nyomán találta meg Kárpátalján élő rokonait Korényi-Both András, az Amerikai Egyesült Államok hadseregének nyugalmazott orvos ezredese, aki ellátogatott ősei földjére, s az idei március 15-i ünnepségen tolmácsolta az Amerikában élő, gyökereiket ma is őrző magyarok üdvözletét.

A Munkács melletti podheringi emlékoszlopnál idén megtartott március 15-i megemlékezésen Korényi-Both András, az Amerikai Egyesült Államok hadseregének nyugalmazott orvos ezredese is üdvözölte a munkácsi magyarokat: "Hölgyeim és uraim! Ha nem tudom befejezni, amit mondani akarok, az talán a lélek gyengesége. Kóródy Katona Gáspár, a podheringi hős a dédapám volt. Nézzetek föl ezekre a hegyekre! Hat löveg, egy fél üteg és ötven munkácsi honvéd várta a Latorca mentén beözönlő Boboa generális csapatait. Boboa osztrák volt és muszkavezető, nem számítottak ellenállásra. Abban az időben a vezénylő generális és a stábja elöl lovagolt. Itt megtorpantak, át kellett kelniük a Latorcán. Ekkor szólalt meg a hat löveg, telibe vágták Boboát. Ott maradt a stábjával együtt. Nem tudták elképzelni az osztrákok, hogy mi történik, megrettentek és megfordultak. Ekkor ötven magyar munkácsi diák megrohamozta őket, a történelmi leírás szerint a környező hegyeken a ruszinok is összegyűltek. Úgy megfutamodtak a többszörös túlerőben lévő osztrákok, hogy összetörték a trént, egymást, és két hétig nem tudtak előre jönni.

Ötven éven keresztül kerestem a dédapám sírját. Testvéreim! Köszönöm, hogy itt lehetek!"

Értesülvén arról, hogy lapunk segítségével Korényi-Both András ezredes úr dédapja sírján túl rokonokat is talált Munkácson, arra kértem, ossza meg velünk ezt a kalandos történetet.

– 1944. március 15-én dédnagyapám földi maradványait kiemelték egy öreg temetőből, és teljes katonai díszpompával áttemették a Kamjankai új temetőbe. Erről az újratemetésről nekem a családban megvoltak az eredeti fényképek, ezzel a történettel nőttem föl. Igaz, én már Budapesten születtem, a szüleim pedig erdélyiek voltak. A munkácsi dédapám fia, János egy erdélyi család leányát vette feleségül és megtelepedtek Nagybányán. De a lényeg az, hogy ezt a sírt, Kóródy Katona Gáspár sírját nagyon szerettem volna megtalálni. Attól féltem, hogy az oroszok elpusztították, kidobálták a csontjait. Én a család birtokában megmaradt forrásanyagot átadtam a budapesti Hadtörténeti Múzeumnak, de időközönként azért az internetes keresőbe beírtam a dédapám nevét, és hat hónappal ezelőtt megtaláltam a Kárpátalja újság honlapján egy hírt. Popovics Zsuzsa írt egy cikket arról, hogy gondozni kellene az 1848-as sírokat, és írásában említi a dédapámat is. Nagyon megörültem, rögtön írtam e-mailben a Kárpátaljának. Két vagy három héttel később megint találtam egy hírt az interneten, hogy ismeretlen tettesek megrongálták, szétdúlták Kóródy Katona Gáspár sírját. Arra gondoltam: ezek szerint megvan a sír. Ekkor ismét küldtem egy e-mailt az újságnak, hogy: boldog örömmel, akár anyagiakat is áldozok, mit lehetne csinálni, hogy a sír továbbra is meglegyen? Két-három napon belül jött egy válasz: Gulácsy Géza rokon vagyok, gyere, megvan a sír, már helyreállítottuk. Mint kiderült, a Gulácsyakkal úgy vagyunk rokonok, hogy Kóródy Katona Gáspárnak volt egy lánya és két fia. A két fiúleszármazottról tudtam, de a lányról csak annyit, hogy Katona Róza volt a neve. Kiderült, hogy ő hozzáment Ádám Gyulához, s az ő Emma unokájuk lett Gulácsy Lajos (nyug. ref. püspök) felesége.

– Korábban Ön nem járt Munkácson?

– Én soha életemben nem jártam még itt, az itteni rokonok létezéséről sem tudtam. De gondolatban számtalanszor voltam már ezen a helyen, nem tudom, megérti-e, hogy mit jelent nekem itt állni. Örömömre szolgált, hogy utamra elkísért Burda Ákos, Kóródy Katona Gáspár unokája is.

– Ön az 56-os emlékérem kitüntetettje, tehát részt vett a forradalomban. Akkor hagyta el Magyarországot?

– Részt vettem a forradalomban, az egyik ruszki akkor a hátamban felejtette a névjegyét, azért kaptam meg a Hazáért és a Szabadságért 1956-os Emlékérmet. Magyarországról viszont csak 1974-ben mentem Amerikába. A szegedi orvostudományi egyetemen végeztem, majd a Budapesten dolgoztam orvosként az ottani orvosi egyetemen. ’74-ben egyéves ösztöndíjat kaptam az amerikai államtól, akkor kimentem a feleségemmel és a két gyermekemmel, már akkor tudtam, hogy nem fogok visszamenni. Ma Magyarország szabad ország, ma már nem mennék el, de a hetvenes években szovjet domínium volt.

– Hogyan érte el, hogy az amerikai hadsereg ezredeseként ment nyugdíjba?

– Odaérkezésünk után egy évvel már belebújtam az amerikai egyenruhába. Őszintén megmondom, nekem mindig az volt az érzésem, hogy Amerika nem veszi el az embertől a nemzeti hovatartozását. Soha egy pillanatig abból hátrányom nem volt, hogy én magyar vagyok. Sőt, néha még az volt az érzésem, hogy előnyöm is származik belőle.

Az amerikai hadsereg több háborújában is ott voltam, a panamai partraszállásnál másodszor is megsebesültem, egy fáradt ruszki golyó a nyakamba fúródott. Lehet, hogy sokan nem tudják, de amikor zajlott ez a kis hercehurca, akkor Panamában orosz tanácsadók és építőmunkások voltak állig felfegyverezve. Az első Perzsa-öböl-háborúban (1989-90) már kórházparancsnok voltam, akkor léptettek elő ezredessé. Szerencsére ott nem sebesültem meg.

– Családjáról elárulna valamit?

– Három fiam van és öt unokám. A legidősebb fiam fizikus, egy kísérleti laboratóriumban dolgozik az amerikai légierőknél, a középső gépészmérnök, neki van egy saját üzeme, a legkisebbik fiam katona lett, százados, kétszer egy évet leszolgált Irakban, jelenleg a Georgetowne Universityn dolgozik Washingtonban és katonai diplomata lesz. Nekem nincsenek illúzióim, ők meg az unokáim már nem lesznek magyarok, de amikor a magyarok mellett kell dönteni, akkor például ez a katonadiplomata fogja tudni azt, hogy mit tett itt Munkácson az ő szépapja.

Badó Zsolt