Beszélgetés Rácz Zoltánnal

A tradicionális zenéktől a kortárs szerzőkig

A Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusának meghívására a napokban Ungváron fellépett a világhírű Amadinda Ütőegyüttes. A Filharmóniában megtartott nagysikerű koncert előtt Rácz Zoltánt, az együttes vezetőjét arra kértük, mutassa be az Amadindát.

- Hogyan határozná meg a zenéjük műfaját?

- Műfajilag nem könnyű behatárolni a zenénket. Egy biztos: olyan együttes a mienk, amely kizárólag ütőhangszereket használ. Amit mi csinálunk, az az a fajta klasszikus ütőhangszeres művészet, amely a 20. század elején, a 30-as, 40-es években indult a tengerentúlon, s azután az 50-es, 60-as években Európában is elterjedt.

- Előszeretettel írnak és hangszerelnek át zenéket, maguk sem idegenkednek a zeneszerzéstől. Mi az, amit önök tesznek hozzá a muzsikához?

- A repertoárunk alapvetően négy fő részből áll. Az egyiket, s mindenképpen a legfontosabbat az eredeti, zömmel a 20. század második felében komponált ütőhangszeres kompozíciók képezik. De nagyon hamar elkezdtünk foglalkozni a tradicionális zenékkel is, amelyek között éppúgy előfordul nyugat-afrikai muzsika, mint mondjuk délkelet-ázsiai. Ezekről ma már azt gondolom, hogy mindenképpen ennek a mi műfajunknak a beszélt anyanyelvét jelentik. Igazából nem is biztos, hogy ezt a modern, 20. századi irányzatot minden ízében meg lehetne érteni anélkül, hogy megismerkednénk ezekkel az időtlenül régi ütőhangszeres kultúrákkal. Hozzányúltunk olyan zenedarabokhoz is, amelyeket korábbi időszakokban, s nem is feltétlenül ütőhangszerekre írtak. Mert akármennyire is a 20. század repertoárjával foglalkozunk, úgy gondolom, hogy valamiképpen hozzátartozik az ember mentális egészségéhez a korábbi korok zenéje. Nem hiszek továbbá a végtelen specializálódásban. Nem nagyon hiszek a csak régi zenét, vagy csak új zenét játszó együtteseknek. Úgy gondolom, hogy egy zenésznek minél nagyobb spektrumát kell birtokolnia térben is, időben is annak, amit zenének nevezünk. Végül nagyon fontosnak tartjuk a zeneszerzést is, ami Holló Aurél és Váczi Zoltán kollégáim nevéhez fűződik. Az európai előadóművészi gyakorlatban mondjuk 250 évvel ezelőtt még elválaszthatatlan volt a zeneszerzés és a hangszeres játék. Például Bach hegedült és orgonán játszott, Mozart zongorázott és hegedült. A zeneszerzők még később is nagyon magas szinten játszottak hangszeren: Rahmanyinov, Bartók, Debussy, Ravel egyaránt zongorázott. De a 20. század második felének a végére valahogy túlságosan szétvált, specializálódott ez is: megjelentek azok a zeneszerzők, akik igazából nem játszanak már semmilyen hangszeren magas színvonalon, s azok a zenészek, akiknek viszont dunsztjuk sincs arról, hogy mi az a zeneszerzés. El is vált egy kicsit egymástól ez a két szervesen összetartozó terület. Éppen ezért nagyon jó dolognak tartom, hogy az együttesünkben egy ezzel ellentétes tendencia érvényesül.

- Hogyan hat az önök megítélésére a világzene napjainkban ugyancsak elharapódzott divatja?

- Én nem tudom, mi az, hogy világzene. Mi nem nagyon nyúlunk az autentikus zenékhez, hanem hagyjuk őket olyannak, amilyenek. A világzene egy kicsit összekutyulja a dolgokat, ami nem az én ízlésem. Ezek a régi zenék nagyon jól kiegészítik a koncertek műsorát, rávilágítanak olyan összefüggésekre, amelyeket a közönség egyébként nem is biztos, hogy fel tudna fedezni. Nagyon érdekes dolgok derülhetnek ki ily módon. Például, hogy az, amit modernnek hiszünk, talán nem is annyira mai. Bár máshogy szól egy zene, strukturálisan, elgondolásban nagyon is közel lehet évezredes kultúrákhoz.

- Számos világhíres zeneszerzővel, muzsikussal dolgoznak együtt. Elég, ha Kocsis Zoltán, Ligeti György, Kurtág György, John Cage, Bruno Canino nevét említjük. Fontos az önök számára ez a fajta együttműködés a "nagyokkal"?

- Az élő zeneszerzőkkel való együttműködés azt a képességet segít fejleszteni, hogy olyan zeneszerzők műveibe is jobban belehelyezkedhessen az ember, akikkel nem dolgozhatott együtt. Minél komolyabb az élő zeneszerző, annál mélyebb ez a tapasztalat. Azt hiszem, a mi műfajunkban egyedül nekünk adatott meg, hogy John Cage-től, Ligetitől darabot kapjunk. Úgy gondolom, hogy kapcsolatunk ezekkel a jelentős kortárs zeneszerzőkkel nagyon sokat alakított az együttesünkön. Nagyon sokat jelent a neves zenészkollégákkal való együttmuzsikálás is.

- Jövőre ünneplik az együttes fennállásának 25. évfordulóját. Milyen közös zenei terveik lehetnek még ennyi idő után?

- A 25 év nagy idő. Amikor 1984-ben elkezdtük, nem tudhattuk, hogy ennyi ideig tart majd a dolog. Már csak azért sem, mert nem egy könnyű műfaj a mienk. Nagyok a hangszerigények, s ezzel együtt a költségek is. Fenntartani az együttest tehát komoly egyensúlyozást jelent pénzügyileg is. A huszonötévesség persze egy érdekes érzés, amivel még csak barátkozunk. A terveink azért már alakulnak. 2009 januárjában például New Yorkban lépünk fel, a Carnegie Hallban, azután tavasszal megünnepeljük a 25. évfordulót Budapesten is. Steve Reichnek, a neves zeneszerzőnek az évfordulónkra nekünk írt darabja a tervek szerint jövő nyárra készül el, s 2009. október 1-jén mutatjuk be Párizsban. Nagyon fontos év lesz tehát számunkra az elkövetkező.

szcs

Rácz Zoltán a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzora, a Budapesti Fesztiválzenekar alapítótagja, majd 1992 és 1996 között a zenekar timpanistája. 1997 óta a Budapesti Tavaszi Fesztivál művészeti tanácsának tagja. Számos nemzetközi ütőhangszeres verseny zsűrijébe kapott meghívást, professzorként rendszeresen tart mesterkurzusokat.