Kovács Vilmos: Elmondom neked
Meglásd, holnap könnyebb lesz a szó,
mely ma kimondhatatlan.
Könyökölünk majd a híd vaskorlátján,
neonlámpák kék szirma hull vállunkra,
s míg mélyen alattunk csordogál
a bokáig érő idő -
én elmondom neked,
hogy sokszor eszembe jutnak
az ótvaras kölykök,
akikkel a pad alól lestünk
a Tanítókisasszony szoknyája alá.
Ilyenkor rád gondolok
és szégyellem,
hogy meztelenül láttalak.
S azt is elmondom talán,
hogy mikor ruhátlan szobrot nézek,
magamra emlékszem.
Hasalok a kanálisparton.
Újságpapírba sodort
száraz lótrágyát szívok.
Szememből patakzik a könny.
Asszonyok jönnek, rőzsével hátukon.
Térdig gázolnak a vízbe.
Ruhájuk köldökig felfogják.
Arcuk szürke, mint a kő.
Hasuk fehér, mint a márvány.
Ilyenkor anyámra gondolok,
s szégyellem, hogy nem tudom,
mikor van Halottak Napja.
Harminchárom évet élt.
Érezni a lírai hang közelségét. Érezni a meghitt és őszinte megszólalást. Kovács Vilmos verse úgy teremt hangulatot, hogy abban a letűnt idő, az emlékezés a jelen része lesz. Egyszerre minden közel kerül hozzánk, mint egy jól sikerült beszélgetés egy-egy jól sikerült pillanata, mikor tisztán lehet érezni, hogy megáll az idő köröttünk. S mire a vers végére érünk, szinte elfeledtük, miért is került az első három sor a költemény elejére. Pedig, ha erre figyelünk fel mindenekelőtt, és szem előtt tartjuk, úgy a költemény végére az is tisztán kibontakozik, hogy e megszólalást épp a beszéd nehézsége, épp a kimondhatatlan szavak, az elmesélhetetlen múlt, a gyermekkor világa indította el. Egy megszólalás tehát ez a költemény egy majdani beszédről, mikor "könnyebb lesz a szó". Miközben természetesen kirajzolódnak a gyermekkori emlékképek, megtelnek élettel: azzal az utolérhetetlen ízzel, amit csakis a gyermekkor képes belénk vésni, legyen bármilyen is az. Hisz benne ott a szegénység, a munkálkodás, s ott a csínytevés, az erotika, ott a fájdalom, az árvaság: a minden.
Penckófer János