Medvét egy szálat sem láttunk

„Fapados” barangolás a Tisza-forráson is túlra

Azt mondom, nyaralás – azt mondod: Krím, Balaton, Odessza, Hajdúszoboszló? Én azt mondom: Kárpátok. Itt van, a "szánkban", s olcsó is, különösen, ha amolyan mezítlábas – korszerűbb szóval: fapados – turistaként vágunk neki, hogy szépségeit élvezhessük.

Öttagú társaságunk a Latorca és a Tisza gumicsónakos meghódítása után az idén úgy döntött, egy kiadós gyalogtúra keretében szemléli meg a Kárpátok sokat emlegetett szépségeit. Míg kijevi, moszkvai turisták dollárezreket költenek arra, hogy egy-egy hegyvidéki üdülőben szállást kapjanak, nekünk, kárpátaljaiaknak bőven elegendő egy hátizsák, s némi busz- vagy vonatjegy.

Útvonalunk: Kőrösmező (Jaszinya), onnan gyalog a Fekete-Tisza forrásáig, majd az Aklos- (ukránul Okola-) hágón át Királymezőre (Uszty-Csornára).

A legszükségesebb felszerelésként még télen vettük meg (amikor nincs szezonja) a legolcsóbb könnyűszerkezetes sátrat 120 hrivnyáért, illetve a szintén legegyszerűbb hálózsákot – 100 hrivnyáért darabját. A hátizsákokat csapatunk tagjainak egy része barátoktól kölcsönözte. Derékaljnak a turistaboltokban kínált 40 hrivnyás termomatrac helyett a háztartási boltban szereztünk be hőszigetelő borítást, 7,50 hrivnyáért méterét.

Ami az étkezést illeti, Magyarországról rendeltünk fejenként 6-6 doboz készétel-konzervet (babgulyástól székelykáposztáig) 260-350 Ft/db áron, korábbi tapasztalataink szerint ugyanis az ukrán gyártmányokat a magyar ember gyomra nehezen veszi be, legfeljebb csak a füstölthús-konzervet (tusonkát). Körítésnek csapi Székely-féle házikenyeret (5 napig is eláll!) és burgonyapüréport vittünk magunkkal. Kellett még egészségügyi felszerelés, egy elsősegélydobozt, kiegészítve görcsoldókkal, gyomorpanaszokra való tablettákkal, antiallergénekkel és helyi érzéstelenítővel – az egészből a 6 nap alatt szerencsére csak pár labdacs Allocholra és Festalra, meg némi szódabikarbónára volt szükség.

Túránk első napja tulajdonképpen az utazással telt. Ungvárról menetrend szerinti autóbusszal kb. 50 hrivnyáért utaztunk Kőrösmezőig. Ott egy hangulatos Kolibában ebédeltünk: pelmenyi, kenyér, féldeci, sör – fejenként 15 hr. Ugyanitt felszerelkeztünk egy-egy flakon ásványvízzel (1,75 hr), majd felkanyarítottuk 25-30 kilós hátizsákjainkat, s nekivágtunk Feketetisza (Csorna Tisza) falu felé, némileg rogyadozó lábakkal, mert a jót is szokni kell.

A két község között egy gyümölcsszállító furgon vett fel minket, amivel eljutottunk Feketetisza túlsó végéig, ahol egy kerítésen nagy betűkkel áll: "A FORRÁSIG 17,5 KM". 20 hrivnyát adtunk a sofőrnek. Innen már nem messze volt a természetvédelmi terület bejárati kapuja, melynek zordon őre bejegyzett minket valami füzetbe, s mondta, hogy nem szabad tüzet rakni. Neki nem adtunk semmit.

Egy kilométernyi gyaloglás után kimerülten rogytunk le az alig öt méter széles, fürgén szaladó Tisza partján, jót ittunk meglepően lágy és finom vizéből... és tüzet raktunk. Összeütöttünk valami vacsorát, majd mivel indulás előtt minden második szembejövő a medvéktől óvott minket, váltott őrséget állítottunk. Így kiderült, hogy az éjszakai égbolt milyen csodás, hogy a hajnali levegő alig +3 fokos, s hogy valamikor a sötétség leple alatt egy vaddisznó járt a táborunk közelében: reggel megtaláltuk a nyomát. Medvét nem láttunk.

Másnap kialakult a megfelelő menettempó, amely mellett kellőképpen tudtuk csodálni a fenyvesekkel borított hegyeket, illetve a hol apró köveken surrogó, hol vulkanikus sziklák közt zúgó, hol pedig méteres zuhogókkal tagolt, s egyre keskenyülő Tiszát. Délután egy kisebb zápor épp ott lepett meg bennünket, ahol a térkép egy elhagyatott pisztrángtelepet jelzett. Kétszintes faház állt az út mentén: egy kerékpáros ember azt mondta, valaha pionírtábor volt. Se ablaka, se ajtaja, s ami van, az is bedeszkázva. Egy létrával mégis sikerült feljutnunk a magasföldszinti teraszra, s egy még padlózott szobában elvackoltuk magunkat. Egész éjjel esett. Medvét most sem láttunk.

A harmadik napon következett a "csúcstámadás", azaz a fő cél: a Fekete-Tisza forrásának elérése. Konzervreggeli után változóan felhős-napos időben vágtunk neki az egyre meredekebb emelkedőnek. Itt már megszaporodtak a tájékoztató táblák: vigyázzunk az erdőre, a halakra, a medvékre (?!) Csak azt nem találtuk kiírva, merre is van a Tisza forrása. Már-már azt gondoltuk, hogy eltévedtünk, mikor több, teherautóból busszá alakított, turistákat szállító járgány előzött meg bennünket. Ebből tudtuk, hogy jó úton járunk.

A cél közelében rá kellett jönnünk, hogy a turistaútvonalakat is feltüntető magyar térképen hibásan jelölték be a forráshoz vezető ösvényeket. Jókora szerpentint kellett megmásznunk, mire végre megpillantottunk egy útjelző táblát, amely szerint Kőrösmező 22 km-re, a forrás 600 m-re van, mi pedig éppen 1100 méter magasan lihegünk. Ugyan, mi az a 600 méter?! Az elkerülte a figyelmünket, hogy ez a táv még 165 méter magasságkülönbséget is magában foglal. Súlyos hátizsákjainkkal úgy festettünk, mint a csigák, akik magukkal cipelik házukat. Körülbelül ugyanolyan gyorsan is másztunk. A 600 métert egy teljes óra alatt tettük meg. De megérte!

Végre ott álltunk a forrásnál, 1265 méter magasan a tengerszint felett, plusz kilenc fokban, miközben odahaza a család 25-öt mért. 50 méterrel feljebb, a fennsík peremén egy népes magyarországi-kárpátaljai csoport éppen bográcsost próbált főzni a jeges szélben. Miután kellően áldoztunk a fotózás kötelezettségeinek, s mintegy 10 percig ittuk a kőteknőbe gyufaszál-véknyan csurgó Tiszát, boldogan vágtunk neki a lejtőnek. Negyedóra alatt lent voltunk.

Egy gyors konzervebéd után rátértünk túránk második szakaszára. Az Aklos-hágóig vezető kb. 2-3 kilométeres út egy ideig még emelkedett, majd az odafent belakatolva árválkodó vadászházon túl végre már lejteni kezdett. Megkerestük az első patakot, elindultunk mellette, s csakhamar rátaláltunk a térképen jelzett egykori kisvasút nyomaira: a térdig-derékig érő fű között néha látszott egy-két talpfa vagy sínszeg. Tökéletesen érintetlen, csodálatosan szép, égig érő ősfenyvesek tövében haladtunk. A Hlagyin patak meredek hegyoldalak között fut. A 30-40 méteres fenyők tövében törpéknek éreztük magunkat.

A szemerkélő eső rövidesen sűrű záporrá fajult. Hamar magunkra kapkodtuk az esőköpenyeket, mégis alaposan átáztunk. Már benne jártunk a délutánban, ezért egy alkalmas helyen tábort vertünk és szárazat öltöttünk. Az eső csak annyira hagyott alább, hogy pár perc alatt megszedhettünk egy kosár gyönyörű vargányát (errefelé fehér gombaként is ismerik), s tarhonyával és füstölt hússal egy kiadós vacsorát rittyentettünk. Egész éjjel zuhogott. Kb. 1100 méteren voltunk. A sátorban 12, kint 4 fokot mértünk. Medvét nem láttunk.

Negyedik nap, miután délig szárítkoztunk a napon, folytattuk az utat a Hlagyin mentén. Továbbra is érintetlen természet vett bennünket körül. A patakban sebes pisztrángok villogtak, fejünk fölött sólyom vijjogott. Olykor egy-egy siketfajd is az utunkba került. Az előző napi eső miatt olykor bokáig süppedtünk a sárba, de oda se neki. A táj kilométereken át lenyűgöző volt. Ezért ért mellbevágásként, amikor – körülbelül a Turbat és a Hlagyin összefolyásánál – brutális erdőirtásba botlottunk. Szombat dél lévén senki sem volt a gépeknél. A keskeny vadcsapást, melyen haladtunk, legyalult, munkagépek által feltört, sáros út váltotta fel. Innen kezdve a túrából szimpla menetelés lett. Egy, az erdő szélén álló, elhagyatott faház mellett láttunk két viperát, a kalandok sora ezzel azonban véget is ért. Még éjszakáztunk egyet a Turbati Erdészet vendég- és irodaházának szomszédságában, s reggelre már a térerő is előkerült.

Ocsmányul lekopaszított hegyoldalak között kora délután értük el Lopuhovot, az Királymezőt megelőző első települést. Itt egy a helyi falatozóban költöttük el késői ebédünket (sült krumpli fasírozottal, salátával, féldecivel, sörrel – 14(!) hr), majd egy teherautó platóján (10 hr-ért) bezötyögtünk Kiránymezőre, ahol az egyik turistatelep területén fejenként 5 hrivnyáért letáboroztunk, s ott töltöttük az utolsó éjszakát.

A hazaút onnan busszal és vonaton egyenként fejenként16 hrivnyába került .

Medvét egy szálat sem láttunk... Szerencsénkre.

Palkó István