Fel akarták robbantani az ELLO-t?

A beregi erdő titka

Hrabár Tamás görög katolikus lelkész a közelmúltban Kárpátalja és a Beregszászi járás történetének egy eddig szinte ismeretlen második világháborús történetével keresett meg bennünket, melyet diákéveire visszaemlékezve mesélt el. A történet igen izgalmas: főszereplői magyar királyi tábori csendőrök és ellenük harcoló szovjet partizánok. Vagy talán mégsem partizánok, hanem speciális feladatokra különlegesen képzett katonák voltak az ellenséges egység tagjai? Pontos kilétüket, küldetésük okait nem ismerjük meg a következő történetből.

- 1944-ben 14 éves voltam, Beregszászban a gimnázium 4. osztályába jártam - emlékezik Tamás atya. - Fiatal koromra való tekintettel a háborúban nem vettem részt, de figyelemmel kísértem az akkor már több éve folyó világméretű konfliktus eseményeit. A dolgok egyre kedvezőtlenebbül alakultak hazánk számára. Normandiában partra szálltak a nyugati szövetségesek, keletről pedig a Vörös Hadsereg közeledett. Különösen kellemetlen emlékek fognak el, ha visszagondolok a német megszállást követő időszakra, amikor gyakorivá váltak a légitámadások. Volt olyan nap, hogy kétszer-háromszor is felbőgtek a szirénák. Ilyenkor mindenki rohant a légópincébe és imádkozott Istenhez, hogy mentse meg ettől a szörnyű haláltól. Az imák elmélyítették, megerősítették hitemet, s mindig hálával gondolok Istenre, hogy átsegített a nehézségeken.

Júliusban a front már a Kárpátok túloldalán állt. Honvédeink Deljatin, Kolomea, Nadvorna és Dolina térségében vívtak elkeseredett harcokat. A Magyar Királyi Honvédség 1. hadserege kapta a parancsot a stratégiailag igen fontos hágók - Uzsoki, Toronyai, Vereckei és Tatár - mindenáron történő megvédésére. A főparancsnokság harcálláspontja Huszton székelt, de több alosztálya Beregszászban működött. Köztük az igen fontos Ellátási Osztály (ELLO), mely az egykori Dohánygyár épületében volt. Ez felelt a magyar hadsereg alakulatainak fegyverrel, lőszerrel és más létfontosságú hadianyaggal való ellátásáért. Az ehhez hasonló objektumokat az ellenséges légierőn kívül leginkább a partizánok fenyegették. Védelmük a tábori csendőrökre hárult, akik speciális képzést kaptak a partizánok elleni hadviselésből. Erre nagy szükség is volt, ugyanis 1944 nyarára a partizánharc a Kárpátok hegyvidékéről átterjedt az alföldi részekre is. Partizánok rejtőztek Beregszász környékén, a beregi, guti, valamint a Jánosi és Gát közötti erdőségekben is.

Egy júliusi napon éppen a Széna téren (ma Puskin tér) felállított vidámparkban tartózkodtam, amikor az úton hirtelen négy nagy sebességgel robogó, Botond típusú páncélozott csapatszállítóra lettem figyelmes. Platójukon feltűzött szuronnyal, rohamsisakban tábori csendőrök ültek, a járművek vezetőfülkéjén befűzött hevederű, lövésre kész gépfegyverek voltak. Rögtön arra gondoltam, hogy ezek most bevetésre mennek.

Másnap a várost villámcsapásként érte a hír, hogy a tábori csendőrök a beregi erdőben körülzártak egy nagyobb partizánegységet, melynek tagjai az erős tűzharcban - három fogoly kivételével - mind elestek.

Az ütközet másnapján a Muzsalyi úton, ahol laktunk, tábori csendőrök kíséretében hozták is a szóban forgó partizánokat. Akik lehetséges, hogy nem is partizánok voltak, ugyanis a Vörös Hadsereg reguláris egységeinek egyenruháját, csizmáját, pilotkiját (tábori sapkáját) viselték. Egyikük sebesült volt, bajtársai támogatták. Egy idő után a sebesült nem bírta tovább, összerogyott. Ekkor az egyik csendőr bement Fülöp Bálint géplakatos-vízvezetékszerelőhöz, elkérte a kétkerekű kordéját, arra a társai ráfektették a sebesültet és így húzták tovább a kórház irányába.

Hogy sorsuk a továbbiakban mi lett, nem tudom. Ellenben megtudtam azt, hogy a velük való harcban egy tábori csendőr elesett és többen megsebesültek. A sebesülteket a városi kórházba szállították. Megkeresett gimnáziumi osztályfőnököm, dr. Nagy András, aki elmondta, hogy mivel a sebesülteknek nincs a közelben rokonságuk, többedmagukkal meg fogják őket látogatni. A városi asszonyok készítette süteményeket, gyümölcsöt, cigarettát visznek majd nekik ajándékba, ebben kellene segítenem. Szívesen elvállaltam a feladatot.

A megbeszélt időben be is vittük nekik az ajándékokat. Többen feküdtek a kórteremben, s egyikük, egy könnyebben sebesült őrmester részletesen beszámolt az előzményekről és a harcról. Egy erdész jelentette a csendőrségnek, hogy nagyobb mozgás tapasztalható a beregi erdőben. Kiérkezve a megadott helyszínre, egymástól 15-20 méter távolságra, csatárláncban fésülték át a területet. Hirtelen lesből tüzet nyitottak rájuk a partizánok. Hasra feküdve viszonozták a tüzet. A partizánok mindössze 10-15-en voltak, de keményen ellenálltak. Fanatikusan, félelmet nem ismerve, az utolsó töltényig harcoltak. Végül elfogyott a lőszerük, és a három túlélő megadta magát. Érdekes része volt az elbeszélésnek, amikor a csendőr elmondta, ő hogyan menekült meg. A szív fölött találta el az ellenséges golyó és minden bizonnyal szörnyethalt volna, ha nincs ott zsebében a pénztárcája. A Horthy-korszak több pénzérméje annyira vastag volt, hogy felfogták a golyót. Megmutatta az összegörbült pénzérméket és a szovjet golyót is.

Az ütközet után két nappal bajtársai katonai pompával, díszsortűz kíséretében eltemették a hősi halott csendőrt.

Néha eszembe jut, mi történhetett az elesett partizánokkal a beregi erdőben. Úgy gondolom, hogy életben maradt társaik vagy nagyberegi emberek temethették el őket az erdő mélyén. Hogy ténylegesen kik voltak, nem tudni. Ez egy érdekes fehér folt Kárpátalja történetében. Sok kárpátaljai partizánakció ismert. Én személy szerint áttanulmányoztam az ezekkel kapcsolatban fellelhető szakirodalmat, de sehol nem találkoztam a beregi erdőben tartózkodó csoportra utaló feljegyzésekkel. Egyszerű partizánok voltak? Vagy - a ruházatuk már említett leírása alapján - a Vörös Hadsereg reguláris egységeinek robbantásra, kommandós akciókra, a front destabilizálására kiképzett ejtőernyős-diverzáns-deszant alakulatának katonái voltak? Ha pedig ez így van, akkor nem lehetett más célpontjuk, mint az ELLO, vagy a beregszászi vasúti csomópont, mert - a csendőr őrmester elbeszélése alapján - ilyen fanatikusan küzdő egységet csak ilyen fontos célpont megsemmisítésére lett volna érdemes ejtőernyővel ledobni. Ha pedig sikerrel járnak, akkor szinte biztos, hogy az 1. magyar hadsereg utánpótlása komoly veszélybe kerül.

Most, hogy a levéltárak immár szabadon kutathatóak, talán előbb-utóbb fény derül a beregi erdő titkára is.

Fischer Zsolt