Ütközés

- Gyere, kóstold meg a törkölypálinkámat! - invitálta a cimborája. Az ízlelésre szeptember utolsó szombatjának délutánján sor is került.

Útközben nagyon megbánta, hogy kerékpáron jött, mert barátja fent lakott a "hegyen", azaz a falut félkörben ölelő dombokra futó földút végénél. A kaptatón nem bírt felfelé pedálozni, kénytelen volt tolni a kétkerekűt és caplatni mellette a porban. A kapaszkodást a vendéglátónak szánt sörital üvegeinek csörrenései festették alá.

Erősen megizzasztotta a mászás-araszolás, de lelki szemei előtt egyre a diófától árnyékolt terített asztal vonzó látványa lebegett. Reménye beigazolódott: a kóstoltatás és kóstolgatás valóban feledtette vele a korábbi megpróbáltatást. Az itóka ritka jóra sikeredett és a hozzá tálalt "korcsolyában" sem akadt semmi kivetnivaló. Cimborája nem fukarkodott az étellel, s még inkább nem a nemes nedűvel.

Szépen elvoltak, míg végre este tíz tájékán rászánta magát a búcsúzásra. Erősen botladozott, ingadozott, de azért nagy nehezen megnyergelte és a lejtőnek eresztette a bicajt. Egyre sebesebben száguldott lefelé. A gödrökön és buckákon szerencsésen átjutott. És szinte fékezés nélkül fordult ki a falu főutcájára. Homályosan még észlelte a fényszórók villanását. Az ütést nem érzékelte. Csak a bicikliváz reccsenése nyilallt egy pillanatra a fülébe...

...Mihály a szomszéd községből autózott hazafelé, városi lakásába. Elégedetten, mert kedvező áron sikerült bérbe vennie a település központjában hónapok óta üresen álló épületet, melyben korábban egy kifőzde működött. Egy modern kávézót szándékozott itt berendezni. A tulajdonossal az egyezséget megpecsételték néhány pohárkával. Kocsival volt ugyan, de bízott abban, hogy ez a néhány kupica nem árt meg, baj nélkül hazagurul, s a közlekedésiek sem meszelik le valamelyik kereszteződésben.

A Nyiva fürgén gyűrte maga alá az aszfaltcsíkot. Már a szülőfalujában járt, innen pedig alig nyolc kilométer a városig. Átvillant benne, hogy néhány percre betér a szülői házba, de meggondolta magát. Késő is van, fáradt is, délelőtt pedig amúgy is volt már itt, früstökölt az anyjával, apjával, meg az ugyancsak itt lakó és a kétéves pulyájával most otthon lévő testvérével.

Azon morfondírozott, hogy milyen vendégcsalogató és -marasztaló bútorzattal rendezze be a leendő kávézót. Az eléje perdülő kerékpárost csak az utolsó utáni pillanatban vette észre. Ösztönszerűen taposott a fékre, de ez már mitsem használt. A lámpák fényében csak annyit látott, hogy a kétkerekű és gazdája megemelkedik és repül az árok felé...

Nem állt meg. Lába szinte odaforrt a gázpedálhoz. Őrült iramban kezdett vágtatni. Haza... csak haza. A városba érve kétszer is áthajtott a piroson. A garázsban idegesen vette szemügyre az autó elejét. Fellélegzett: a járgányban semmiféle komolyabb kár nem keletkezett. Csupán a vascsövekből hegesztett, nikkelezett ütközőrács hajlott be kissé.

Felesége mélyen aludt. Az ebédlőben nyakon ragadta a konyakos üveget. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Nem sikerült. Kábán, üres tekintettel meredt maga elé és szorította az üveg nyakát.

Nem emlékezett, meddig ülhetett így, ilyen tehetetlen bódultságban. A vezetékes telefon sürgető csörgése térítette magához. Összerezzent. Riadtan támolygott a készülékhez.

- Gyere azonnal a megyei kórházba! - hallotta a kagylóban nővére kétségbeesett sikoltását - sírását.

- Mi... mi történt?...

- Egy órája... Bélát... Hazafelé biciklizett... És egy... egy állat majdnem halálra gázolta!...

...Bélát... a sógorát...

Tárczy Andor