Honismeretről népszerűen

Interjú Riskó Mariannával

Az utóbbi tizenöt évben lezajlott informatikai forradalommal párhuzamosan a médiában is korszakalkotó változások történtek. Ez különösen nyomon követhető a posztkommunista országokban. Az állam által fenntartott és egy szűk "értelmiségi" csoport által működtetett egy-két tévécsatorna helyett ma már az adók tucatjai kínálják, amit kínálnak. Azt látjuk, hogy a XXI. század médiapiaca elindult a szakosodás és a regionalizmus irányában. A központi lapok, a központi tévéadók egyre veszítik közönségüket. Reméljük, hogy a médiapiacon megjelent hatalmas mennyiség teret enged, és szóhoz juttatja a minőséget is. Jó példa erre a 12 éve működő Nagyszőlősi Televízióban 3 éve nagy sikerrel magyar nyelven bemutatott honismereti műsor is. Erről a sikeres kezdeményezésről kérdezi Riskó Mariannát, a műsor készítőjét és előadóját Nagy Klára.

– Hogy született meg az ötlet: a helyi televízióban bemutatni vidékünk történetét?

– A helyi tv-stúdió szerkesztőjétől származik. 3 évvel ezelőtt Szőlős mellett a kábeltévé adásait főleg a tiszántúli falvak tudták fogni, amelyek jó része magyar ajkú. Egy véletlen téli találkozás alkalmával a szerkesztő felvetette: nem segítenék-e, s nem vállalnám-e, hogy hetente egyszer, 10 perces adásban mesélek valamit magyarul. Azt válaszoltam, hogy ha tehetném, a helytörténetet választanám, de mindjárt visszakoztam is, mondván, lehetetlen elkötelezni magam egy ilyen komoly munka mellett, amikor az iskolai munkám pillanatnyilag teljes betáblázottságot jelent. Bevallom, a nyilvános szerepléstől is erősen ódzkodtam, de még inkább az addig összegyűlt kutatási anyagomat éreztem hiányosnak. Egy gyenge ígérettel váltunk hát el, hogy majd, ha egyszer tovább kutatok, illetve ráérek...

Közben teltek a hetek, hónapok, s a dolog csendben csak foglalkoztatott. Évtizedek teltek el, mondtam magamban, hogy nem tanulhattuk a magyar történelmet, helytörténet gyanánt pedig legfeljebb részigazságokat vagy teljes valótlanságot hallottunk. S miután annyi éven át tanulom, kutatom és tanítom is a magyar történelmet, amikor itt lett volna a kínálkozó megszólalási alkalom, azt kishitűen visszautasítottam. Végül a belső gyötrődésnek azzal vetettem véget, hogy csendben megfogadtam, ha újabb jelet kapnék, azt most már Isten felszólításaként fogadom, s szolgálatként csak elvállalom a nem könnyű feladatot. A jel meg is érkezett, nyár elején, az iskolai vizsgák végeztével: a szerkesztő megkeresett, mondván, most már biztosan ráérek...

– Milyen koncepció alapján építette fel a műsorsorozatot?

– Fokozatosan, menet közben és belső indíttatásra alakult ki, mi és mi után következzen. Kezdetben csak néhány helytörténeti adásra mondtam igent. Menet közben azonban végiggondoltam, hogy a diákjaimtól eltérően szüleik, sőt nagyszüleik nem vagy alig ismerhetik a magyar történelmet, a különböző utalásaimat nemigen érthetik, mert nincs mihez kössék az elhangzottakat. Így döntöttem el, hogy visszafordulok nemzeti múltunk kezdeteihez, és fokozatosan mutatom be legnagyobb királyaink életét, valamint mindazokat a korszakalkotó eseményeket, amelyek meghatározták a mi kis Ugocsánk életét is. Menet közben aztán egyre inkább "nyitottam" a szomszédos vármegyék felé is. Bevallottan a teljesség igénye nélkül közelítettem meg a témákat, mégis a sokrétűségre törekedtem, bízva abban, hogy a műsor nem fárasztóan, mégis tágítja a látókört, szemléletet formál, s talán eléggé provokatív a személyes utóolvasgatáshoz is. Úgy hiszem, részben még mindig a fiatalkori idegenvezetési évek, másrészt, a több éves pedagógusi munkám tapasztalatai segítettek az összeállításnál.

– Milyen volt az adások visszhangja?

– Előbb csak a család, kollégáim, néhány ismerősöm biztatására folytattam. Aztán – valahogy mindig olyankor, amikor kezdtem elbizonytalanodni, hajlamos lettem volna feladni a folytatást, véletlenül, hol ismerős, hol ismeretlen emberek szólítottak meg, hogy milyen hálásak, s mindig örömmel várják a következő adást. Ezek valóban fontos visszaigazolások, biztatások voltak, amelyek nemcsak csendben lelkesítettek, hanem tovább köteleztek is.

– Mi a siker titka, tekintetbe véve azt, hogy az ilyen jellegű műsorok igen ritkán népszerűek?

– Az adások nézettsége, szerintem, elsősorban az emberek múltjuk iránti ösztönös vonzódásával magyarázható, másrészt, az adások rövidsége, a fokozatos és rendszeres bemutatás és főként a képszerű megjelenítés teszi vonzóvá. Mindannyian szeretnénk felfedezni, mi mindent hordozhatunk génjeinkben, mi mindenre lehetünk büszkék, mi mindenből meríthetünk erőt a jelenben, s biztatást a jövőre nézve. Keresztény magyar emberként ezekre gondolok minden összeállításnál, amikor el kell döntsem, a sok történelmi ismeretből mit és hogyan emeljek ki abban a szűk 10 percben.

– Hogyan merült fel, hogy ukránul is menjen a műsor?

– Az indulásnál mindjárt felajánlottam, hogy az adások másnapján leadhatnám ukránul is az anyagot, mert hisz amiről beszélek, az a helyi ruszin lakosság számára is fontos lenne. Akkor azonban a főszerkesztő hárította el az ajánlatomat azzal, hogy ukránul van elég vetítési anyaguk. Egy évvel később viszont ő maga fejezte ki sajnálatát, hogy a sorozat nem megy ukránul is: merthogy "olyan sokan érdeklődnek". Akkor abban maradtunk: majd, ha végére értünk, elölről és két nyelven indítjuk újra a sorozatot. Erre most került sor.

– Mennyi munka lett belefektetve, beleértve a kutatást, a képek összeválogatását?

– Ezt súlyra, időre lemérni lehetetlen, hisz a helytörténeti anyagot, a sorozatot jóval korábban, még a helyi kis múzeumban dolgozva kezdtem gyűjtögetni, majd folytattam az iskolai tanítási évek során, de különösen az utóbbi 6-7 évben gyarapodott a helytörténeti anyagom, amikor a nagyszőlősi ferencesek 500 éves múltját kutattam. Ekkor még azzal raktároztam el a különféle kutatási eredményeket, hogy netán majd az iskolai munkámban, az iskolai kis múzeumunkban fel tudom azokat használni. A tv-sorozat indulásával a megfelelő történelmi korszakok tanulmányozása, a bemutatásra kerülő anyag összeállítása heti 2-3 napomat elvitte, illetve főleg az éjszakákat. Ami pedig a képanyagot illeti, azt szinte folyamatosan keresem, gyűjtögetem.

– Kié volt az ötlet, hogy képeket is bemutasson, mert a siker egy része ennek köszönhető.

– Az ötlet kölcsönös volt, de míg a főszerkesztő megelégedett volna néhány képbetéttel, addig én mindig növelni próbáltam a mennyiséget, sőt, nem bántam volna, ha ki sem látszom a sok kép mögül. Meggyőződésem ugyanis, hogy így sokkal könnyebb a megértés is, a befogadás is. Kezdetben nem kevés könyvet cipeltem be a stúdióba, amelyeket ott helyben kellett fényképezni, szerkeszteni. De aztán megfelelő rákészülés után megtanultam magam is vetítésre készen összeállítani a heti képanyagot, s innentől kezdve, nagy örömömre, sokkal több kép kíséretében mennek le az adások.

– Mik a tervei az anyaggal, mi lesz a további sorsa?

– Ezen jómagam is jó ideje töprengek. Már az indulásnál szerettem volna, ha az elhangzottak később újraolvashatóvá válnának, mondjuk, a helyi újságban. Mostanra erre is megérett az idő. Időközben a tv-stúdió szerkesztője a helyi lapunk szerkesztője lett, s nem kis örömömre felajánlotta, kezdjük el a sorozatot az újság lapjain is. Igaz, egy adás anyaga csak két újságszámban fér el, de hát fontos, hogy utánaolvasható. A hosszú három év alatt csendben az is felmerült bennem, milyen jó lenne, ha az annyi munkával megszerkesztett anyag, vagy legalább a szűkebb, helytörténeti része, ami szintén nem kevés, kb. 40 adás anyaga, egyben is kézbe vehetővé, olvashatóvá válna az érdeklődők számára. De ahogy a sorozat menetét, e vágyamat is a Gondviselő kezébe helyezem. Ha fontos, hogy megjelenjen, a megoldás is megmutatkozik.