Fő feladatunk megszerettetni a népzenét

Interjú Csík János prímással, a Csík Zenekar vezetőjével

2009. június 5., 10:00 , 438. szám

- Nyilván nem véletlen, hogy a zenekar gyakorlatilag egyidős a rendszerváltással.

- Valóban, 1988-ban alakult együttesünk, nyilván ugyanabból az indíttatásból, ami szerintem minden fiatal bandában megvan, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy mi a magyar néptáncot és népzenét igazán akkoriban megismerő lelkes fiatalok voltunk. Természetes, hogy kíváncsiak voltunk arra, hogy ha már egyszer táncolunk valamire, ugyan hogyan tudnánk azt elmuzsikálni. Akkoriban persze még nem voltak vidéken mindennaposak a táncházak, nem volt annyi a jó zenekar, mint manapság.

- Önök kecskemétiekként, azaz vidékiekként hogyan tudták felvenni a versenyt a fővárosi együttesekkel, miként váltak országos hírű zenekarrá?

- Igazából nem volt meg bennünk az az előre megfontolt szándék, amellyel nagyon sokan az ismertséget tűzik ki célul. Elsősorban a zene szeretete ösztökélt bennünket a sok munkára, tapasztalatszerzésre, a sok utazásra Erdélybe és másfelé. Fokozatosan haladtunk előre. Előbb táncegyüttesekhez kerültünk, ott tanultuk meg a tánckísérés csínját-bínját, illetve az együtt muzsikálás apró fortélyait. Sok olyan emberrel találkoztunk és jöttünk össze az évek során, akik máshonnan hozott tapasztalataikkal bővítették azt a fajta tudást, amit mi magunk gyűjtöttünk. Szép lassan olyan szintre sikerült ezt fejleszteni, hogy szívesen hallgatták a zenénket az emberek, egyre több helyre hívtak meg minket.

- Magyarországon az első olyan országos hírű zenekarok közé tartoznak, amelyek tudatosan el-elkalandoznak az autentikus zenétől, kísérletezni próbálnak. Hogyan, miért?

- Az első olyan kísérlet, amikor eltértünk az autentikus népzenétől, még 1994-re tehető. Akkor A kor falára című lemezünkön egy erdélyi, mezőségi lassú cigány táncdallamot eljátszottunk autentikusan, ahogyan az idősek játszották, illetve megkértem egy dzseszz-zenekart, hogy játsszák el ugyanazt swing ritmusban is. Valójában akkor is az volt, és azóta is az a cél, hogy minél több emberrel ismertessük meg a magyar népzene igazi kincseit. Szerettük volna, ha azok is felfedezik maguknak azt a gyönyörű dallamvilágot, amit a magyar népzene őriz, akiknek esetleg a swingre dobban a szívük.

- Az indulás óta eltelt húsz év. Mit tart legfontosabb eredményüknek?

- Sok fontos története volt az elmúlt éveknek, hiszen rendkívül sok szép díjat kaptunk, szinte az egész világot bejártuk Amerikától egészen Ausztráliáig, ahol például 2000-ben a sydney-i olimpián mi képviselhettük a magyar népzenét. A legfontosabbak mégis talán a már említett emberi kapcsolatok, barátságok, zenei sikerek voltak, amelyeknek köszönhető az is, hogy most eljuthattunk Beregszászba. Az egyik népdal-összeállításunk annyira megtetszett ugyanis Lovasi Andrásnak, a Kispál és a Borz frontemberének, hogy bevették ezt a számot a Kispál és a Borz repertoárjába. Ezek után mi is megpróbáltuk átemelni néhány dalukat a saját műsorunkba. Nagy segítség volt ez abban, hogy megérintsük a népzenével azokat is, akik elsősorban az alternatív rockzenét szeretik. Minket igazolnak azok a visszajelzések is, miszerint manapság a népzenét szerető táncosok, zenészek nem szégyellik már, ha alternatív rockzenét hallgatnak, és a Kispál és a Borz, valamint a többi alternatív együttes hallgatósága sem szégyelli, ha népzenei koncertre megy. Azt hiszem, ez az eredmény mindenképpen megérte a próbálkozást.

- Néhány évvel ezelőtt önt súlyos baleset érte, melynek következtében egy időre még az is bizonytalanná vált, hogy valaha is folytathatja majd a muzsikálást. Mit érzett azokban a napokban?

- Mindenképpen komoly trauma volt ez. Az a fél-egy év, amíg felépültem, amikor több műtéten kellett átesni, hogy egyáltalán hegedülni tudjak, valóban sok lelki vívódással járt. Én azonban úgy fogtam fel a történteket, hogy életben maradtam egy autóbusszal való frontális ütközés után. Ez a hozzáállás segített úgy átélni azt az időszakot, mintha egy rossz álomból ébredtem volna. Persze ahhoz, hogy újratanuljak hegedülni, újraszervezzem a zenekart, személyes hitemre és akaraterőmre, a zene, az emberek iránti szeretetemre is szükség volt. Sokan azt mondták, hogy Janikám, meglehet, az Úristennek még célja van veled, nem baj, ha folytatod, amit eddig csináltál, mert van még feladat. Látni az emberek mosolyát, érezni a szeretetüket - ez ad erőt a folytatáshoz, megtenni néha olyasmit is, amit egyébként lehetetlennek tartanánk.

hk