Kárpátalja fríz szemmel

Interjú Ruben Mullerrel

Mint arról korábbi számunkban beszámoltunk, a kőrösmezői magyar iskola új épületszárnyának építésében huszonöt egészségügyi ápolónak, óvónőnek és különféle más szakmákat tanuló 16 és 21 év közötti hollandiai fiú és lány vett részt, akik a World Servants holland segélyszervezet aktivistái. A fiatalok egy frieslandi iskolából, a ROC Friese Poortból jöttek és kísérő tanáraik is ott tanítanak. Mi a csoport vezetőjét, Ruben Muller tanár urat kérdeztük kárpátaljai tapasztalataikról és a Hollandiában kisebbségben élő frízekről.

– Miért döntöttek úgy, hogy Kőrösmezőre utaznak iskolát építeni?

– Azért jöttünk ide, mert mindannyian szeretnénk segíteni másokon. De be kell valljam: van benne egy kis kalandvágy is. A World Servantsnak van egy szlogene: Másoknak építünk, ezáltal mi is épülünk. Szerintem ebben sok igazság van. A diákok, mielőtt ide érkeztek volna, pénzt gyűjtöttek erre az iskolára, akadtak, akik narancsot árultak, de olyan is volt, aki megfürdött a tenger jeges vizében, hogy ezzel bírja adakozásra a rokonait. Itt viszont nemcsak építettünk, hanem családokat látogattunk, kérdéseket tettünk fel, igyekeztünk megismerni az itt élő emberek kultúráját, nagyon érdekelt minket, hogy milyen itt az élet. Voltunk szociális otthonban, óvodában, fatelepen, tűzoltóságon. A tapasztalatokból töltekeznek a diákjaink és mi is.

A munka kemény volt, reggel hatkor keltünk és délután ötig dolgoztunk. De szerveztünk kirándulásokat is. Szerettük volna megmászni a Hoverlát, de sajnos nem tudtuk, mert pont ott volt Ukrajna elnöke. A hegy tövében fizettünk azért, hogy felmászhassunk a csúcsra, ott azt mondták, hogy nyugodtan felmehetünk egész a tetejére. De a csúcs közelében biztonsági emberek állták utunkat, és visszafordították a fáradt csapatunkat, az elnök biztonsága érdekében. Ezenkívül jártunk Aknaszlatinán a sóstavaknál, volt egy túránk a Kőrösmező környéki hegyeken, megnéztük a fatemplomot. Akkor egy kicsit úgy érezhettük magunkat, mintha turisták lennénk.

El kell mondjam, a legnagyobb hatással a kőrösmezői szociális otthon volt ránk és a családlátogatások. Az öregotthonban látott körülmények megdöbbentőek voltak a számunkra.

– Volt pozitív tapasztalata is itt, Kőrösmezőn?

– A természet csodálatos, itt lankásabbak, szebbek a hegyek szerintem, mint mondjuk a francia vagy a svájci Alpokban. Ahhoz viszont idő kell, hogy kapcsolatot tudjunk kialakítani a helyi emberekkel, de ha sikerül, akkor az itteniek melegszívűek és szívesen beszélgetnek az idegenekkel. Korábban én már hat országban is részt vettem hasonló építkezéseken, ott is jártunk családlátogatásokra, de ott általában a csoportvezető kérdezett, itt Kőrösmezőn a helyiek kérdeztek minket, és ez meglepő. Volt ismerkedő estünk a helyi fiatalokkal és egy holland esténk is, ott is az volt a tapasztalatom, hogy más országokban nincs ennyi Hollandiával kapcsolatos kérdés, az itteniek viszont nagyon érdeklődtek aziránt, hogy mi odahaza hogyan élünk. De foglalkoztunk a helyi gyerekekkel is, gyerekjátékokat tanítottunk, és beszéltünk nekik a Bibliáról.

– Hat országban dolgozott korábban. Hol volt eddig a legjobb és melyik ország volt a legszegényebb?

– Egyiptomban, Indiában, Bolíviában, Jamaicában, Ecuadorban és Marokkóban dolgoztam korábban, hasonló csoportokkal. Nagyon nehéz összehasonlítani az országokat. Egy dolgot azért észrevettem, ami különbözik itt a többi országtól. Az emberek itt nagyon szomorúak. Más országokban sokszor kisebbek a házak, kevesebb anyagi lehetősége van az embereknek, de büszkék a hazájukra, és büszkék arra, amijük van. Itt viszont ez hiányzik. Az itteniek észrevették a holland estén, hogy mennyire büszkék a hollandok az országukra, a királynőjükre. De a családlátogatásokon a helyiek csak a félelmeikről és szorongásaikról beszéltek, semmi jót nem említettek, amit várnának a jövőtől. Semmi remény, csak aggódás. Nem láttam az emberekben azt a lelkesedést, amire szükségük lenne ahhoz, hogy javítsanak a saját sorsukon.

– Több óvodát is meglátogattak. Mit tapasztaltak?

– Megdöbbentő volt látni az itteni óvodákat. A legtöbb helyen rossz a helyzet, de mi nem tudunk mindenütt segíteni. Cor Weidema, a munkavezetőnk ma vitt néhány lufit a helyi óvodába, és a gyerekek egész délelőtt azzal játszottak. Jól látszik, hogy mennyire hiányzik a gyerekeknek a figyelem. Hollandiában hat-nyolc gyerekre van egy óvodai nevelőnő, itt 20-25 gyerekre jut egy óvónő vagy egy dada. Most szép az idő, és a gyerekek játszhatnak a szabadban, de annyira kicsi az óvoda, hogy el sem tudom képzelni, mit csinálhatnak bent, amikor esik az eső. Olyan, mint ha csirkéket zárnának egy dobozba.

– Milyen hasznos tapasztalatokkal térnek most, három hét után haza?

– Azáltal, hogy itt iskolát építettünk mások számára, mi is épültünk, felfedezhettük, hogy otthon mennyire megvan mindenünk, és ezt mennyire értékelnünk kell. Hollandiában a diákjaink szinte mindent megkaphatnak, amit kinéznek, s az itt látottak alapján, arra szeretném rádöbbenteni őket, hogy legyenek elégedettek azzal, amijük van, és adjanak érte hálát Istennek. Reméljük, amit itt tapasztalnak, attól megváltoznak, és otthon is tudnak majd segíteni, mert nálunk is vannak szegény emberek, rászorulók.

– Önök a hollandiai fríz nemzeti kisebbséghez tartoznak. Van ebből hátrányuk?

– Nincs. Vicces megjegyzések előfordulnak, ha valaki frízül beszél Hollandia más részén, hisz nem értik meg a nyelvünket, de semmi hátrányt nem érzékelünk. Minden fríz beszél hollandul, megtanulják a nyelvet az iskolában. Akadnak olyanok, akiknek gondot okoz, hogy tökéletesen beszéljenek hollandul, sokaknak van egy jellegzetes akcentusuk. De minden fríz meg tudja magát értetni holland nyelven. Ráadásul történelmi okokból a fríz nyelv jobban hasonlít az angolra, mit a holland, így az angol tanulásánál előnyben vagyunk a hollandokkal szemben.

Badó Zsolt