Csóka

Forró volt a július. Tikkasztó. Izzadt a folyó is. Szárazra kerültek a kövek, a vegyszerektől deformálódott halak, a meder alján pihenő gumiabroncsok. A halakról hámlott a pikkely, az emberekről a bőr. Mármint azokról, akiknek még volt bőr a képükön.

A csaposnak nem volt, az biztos. Amennyivel a nap magasabbra hágott, amennyivel növelte gyilkos fokainak számát, a derék árus annyival csökkentette a sört a hab alatt.

És csak jöttek, jöttek az enyhre szomjazók. Megszállták a partot és egymást. Délutánra már nem is látszott tőlük a víz. A nap hevét keveslő önsanyargatók rablóhúst sütöttek. Mások az ujjnyi vízben tocsogtak kincseket keresve. Fel is hoztak rozsdás öngyújtót, málló személyi igazolványt, többször használatos óvszert és egyéb régészeti értékeket.

Akadtak, akik késő délután érkeztek, a néhány hiábavaló mártózási kísérlet után el is tűntek. Ők voltak azok, akik még dolgoztak valahol.

A törpe mindig déltájban bukkant fel. Kimondottan strandoláshoz, napfürdőzéshez öltözve. Vastag, bár a sok hordástól itt-ott áttetsző zakóban. Alatta seszínű póló. Vásott, szegecselt bakancs. Fekete tornanadrág. Ellenzős fekete sapka. A silt leszakadva, kókadtan csüng. Alig száznegyven centis kis ember. Árva fekete madár. Csóka.

Mindennap precíz pontossággal tűnt elő onnan, ahol a csatornából kitóduló szűretlen és sajátos illatú elegy erőszakot tesz az amúgy is agyongyötört folyón.

Sétált. Komótosan. Oda, vissza. Két-három forduló sötétedésig. Mindenki és minden mellett megállt, aki vagy ami felkeltette az érdeklődését. Csöndes méltósággal szemlélte az Ungban mártózókat, a hajat, a gatyát mosókat. A félcérnárnyi bikiniben aléló leányzót.

Az este közeledtével leballagott az üresedő vízhez. Bakancsban, nadrágban belegyalogolt. És állt, csak állt az aligsodrásban, amíg a szürkület el nem zárta szeme elől a túlpartot...

Néha a kölykök nyelvet mutattak neki. Csúfolódó szavakat szórtak a szélbe. A felnőttek kapkodva takargatták holmijukat, kóringyáló tolvajt gyanítva benne.

...Kissé kapatos ifjoncokból álló kompánia rohant le a diákszálló magasságából a meredek parton. A társaságban lévő két leány rögvest topleszre vetkezett és hátára fekve tárta fel gyönyörűségeit napnak, szellőnek... mindenkinek. Fedetlen halmaikon nem volt semmi kivetnivaló. Sőt...

Csóka alig karhossznyira a leányzóktól lecövekelt, és csak nézte, nézte őket. Nem tolakodóan. Inkább merengően.

A magasabbik, kurta frizurájú figyelt fel rá. Elvigyorodott és finoman mozdított a keblein. A másik is hasonló módon kapcsolódott be a játékba. Csóka arckifejezése a ringó emlők láttán mit sem változott. Ám egyszer csak előrenyújtotta a kezét és ujjbeggyel megérintette az alacsonyabbik, festett fekete leány büszkeségét. Az hirtelen felugrott és hatalmasat visított.

A pancsoló legények a kövekben botladozva iramodtak ki a partra. Az első, alighogy odaért, már ütött is. Csóka sapkája messzire repült. A fiúk körbetáncolták, öklözték, rúgták. "Rongyos kéjenc! Rohadt kukkoló! Adjatok neki! Adjatok!" – rikácsolta egyre a fekete leányzó és egy könyvvel próbálta a kis embert kivégezni.

Alig telt el néhány perc. A kis ember törött lábú, csonkolt szárnyú madárként hevert a táguló kör közepén.

Valaki a mobilján a mentőket hívta.

Másnap és soha azután Csóka nem jelent meg a parton. A pancsoló kutyának sem hiányzott.

Csak a poros, kókadozó fűzfák, szégyenlősen takargatva a vetkőzőket, a szemetet és az ürüléket, sírtak, nyöszörögtek érte, amíg csak a szürkület el nem zárta szem elől a túlpartot...

Gerzsenyi András