Pósaházai kirándulás

Egy német falu Kárpátalján

2009. szeptember 11., 10:00 , 452. szám

Fényes Elek 1851-ben megjelent Magyarország geographiai szótára c. könyvében ez olvasható Pósaházáról: "Pósaháza, Montforczorg, Pausin, német falu, Beregh vármegyében, ut. p. Munkácshoz délre 3/4 mérföldnyire: 314 r. kath., 36 g. kath. lak. Kath. fil. templom. Róna határa két nyomásbeli s igen jól műveltetik. F. u. gr. Schönborn". Az itt élő svábok máig megőrizték hagyományaikat, ápolják nyelvüket, kultúrájukat.

A falu nevét 1750-ben említik először a krónikák, a település azonban már jóval előbb létrejött, hiszen az első fatemplomot 1700 környékén építették a Németországból idetelepülőknek. 1726-ban VI. Károly császár a 75 éves Lotar Franz von Schönborn grófnak adományozta örök tulajdonként II. Rákóczi Ferenc Munkács környéki birtokait, melyek részét képezte 152 falu és 4 város, így a Schönborn családé lett az uradalom. 1730-ban kezdetét vette a katolikus hitvallású német családoknak a kárpátaljai birtokokra való tervszerű áttelepítése. Az első 100 német család Bamberg, Würzburg, Neustadt, Franken és Regensburg városokból érkezett a vidékre. Túlnyomó részben földművesek, kertészek, kézműves mesteremberek, valamint orvosok és tanítók voltak. A családok áttelepülését alaposan előkészítették és anyagilag támogatták. A grófi kancellária adatai szerint 1730-1774 között Munkács környékére 197 család telepedett le és 13 németek lakta települést hoztak létre. Pósaháza lakosai katolikusok voltak, s egyből hozzáláttak a templomépítéshez, ami majdnem másfél évszázadig tartott - 1901-ben készült el az olasz barokk stílusú templom. Ugyancsak megépült a faluban az iskola, melyben egészen a szovjet korszakig német nyelven folyt az oktatás.

1944 őszén, amikor szovjet katonák szállták meg a vidéket, a szovjethatalom által végrehajtott megtorlások tragikusan érintették a falu életét is. A 18-50 év közötti lakosságot, többek között a nőket is lágerekbe hurcolták, kényszermunkát végeztettek velük a Donbasz szénbányáiban és Szibériában a vasútépítéseken. Az elhurcoltak közül nagyon sokan odahaltak, ám számukról pontos adat máig nem ismeretes. Az első és a második világháború, valamint a szovjet repressziók áldozatainak emlékét a katolikus templom kertjében levő fekete márványkövek őrzik, melyeket 1994-ben állítottak.

A hat nyelven beszélő 82 éves Lavrincsákné Petz Teréz sok mindent átélt hosszú élete során, és máig élénken élnek emlékezetében a háború és az azt követő időszak történései: "Tizenegy éves voltam, amikor édesanyám elhunyt, majd hat évvel később édesapám is távozott az élők sorából, és 17 éves koromban, 1944-ben árva lettem. Szerencsére falunkban nem voltak harci cselekmények, csak a katonák szálltak itt meg. A faluba belépő német katonák örömmel vették tudomásul, hogy német ajkú településen vannak, szinte otthon érezték magukat Pósaházán. A magyar huszárok és pilóták úriemberekként viselkedtek, segítettek, ha meglátták például, hogy valamelyikünk egy veder vizet vagy egy zsák terményt visz. Az oroszok viszont gyakran gorombáskodtak velünk. Egy NKVD-s tiszt több ízben faggatta az embereket, próbálta kiszedni belőlünk, miért fontos számunkra a német nyelv és a hagyományok ápolása, milyen német közösségi élet van a faluban. Nálunk több orosz tiszt és katona szállt meg, és olyannyira bizalmatlanok voltak, hogy nekem kellett megkóstolni először az általam nekik készített ételt, mert folyamatosan arra gyanakodtak, nem akarom-e megmérgezni őket. Magyarok és csehek alatt volt német iskola. Akkor a faluban csak a két csordás volt ukrán, néhány magyar család is élt itt, a németek száma viszont az ezret is meghaladta. Nagyon barátságos falu a miénk, mindig is segítettünk egymásnak, így van ez ma is. Ma már sajnos a vegyes családokban felnövekvő gyerekek kezdik hanyagolni a német nyelvet, sokan már a középkorosztály képviselői közül sem beszélik az anyanyelvüket."

Sorscsapásként érte Pósaházát a német férfiaknak a sztálini lágerekbe való elhurcolása, mely ugyanazon forgatókönyv szerint zajlott, mint a magyar falvakban. Teréz néni bátyját is elhurcolták a Donbászba kényszermunkára. "...A nőket pedig a munkácsi reptéren dolgoztatták - leszállópályát és épületeket építtettek velünk" - emlékezik vissza a viharos évekre, majd így folytatja: "A szovjet időben nagyon kellett vigyáznunk, nehogy nyilvánosan németül beszéljünk, különösen a városban, mert könnyen bekísérhették az embert, a bezpekások arra gyanakodtak, hogy aki németül beszél, az a kapitalista nyugati hatalmak kéme. Megszűnt a német nyelvű oktatás az iskolában, ma már csak roma iskola van a faluban. A templomot ugyanakkor sohasem zárták be, a szentmisék magyar nyelvűek voltak, néhány éve pedig már ismét német nyelvűek. Az újszülötteket magyar vagy ukrán nemzetiségűként anyakönyveztették, mert a német nemzetiség vállalása miatt a későbbiek során sok kellemetlenséggel kellett volna szembenézniük a szülőknek és a gyerekeknek egyaránt."

Kizman Katalintól, a helyi németek szervezetének elnökétől megtudtuk, hogy a 960 főnyi lakosságú faluban jelenleg 231 a svábok száma, és 20 magyar ember él itt. A XX. század 80-as éveitől már főleg a vegyes családok voltak jellemzőek, addig viszont szigorú hagyományok uralkodtak a házasságkötés terén: egy német fiú nem vehetett el ukrán lányt, esetleg a magyar lányok jöhettek számításba, és a lányokat is lehetőleg német fiúkhoz adták férjhez. A helyi sváb lakosság megőrizte az anyanyelvét, melyet ma is gondosan ápol. A szervezet anyaországi támogatásban részesül, és a faluból elszármazottak minden évben anyagilag támogatják a pósaházi gyerekek egy csoportjának németországi üdülését, újságokat és folyóiratokat fizetnek elő, melyeket a szervezet székházában működő könyvtárban olvashatnak a falubeliek és a környező falvak német ajkú lakói, akik szintén előszeretettel keresik fel az intézményt, melyben a gyerekek számára lehetőség adódik a német nyelv elsajátítására. Rendszeresen összegyűlnek az ünnepek alkalmából. Különösen fontosnak tartják a karácsonyi és a húsvéti ünnepek megtartását. Nagyon lényegesnek tartja azonban megemlíteni az elnök asszony azt, hogy annak ellenére, hogy szoros kapcsolatot ápolnak az anyaországgal, a kárpátaljai németeknek, köztük a pósaháziaknak nagyon nehéz schengeni vízumot igényelni, sokuknak többször is fel kell keresni a kijevi német nagykövetséget, és korántsem biztos, hogy az illető vízumigénylése pozitív elbírálásban részesül.

Nyolc éve Pósaházára érkezett szolgálni Josef Trunk németországi lelkipásztor, aki megalapította a Szent Erzsébet Öregek Otthonát. Az épület panelszerkezetét Németországból szállították le 13 kamionon és az egykori szovjet katonai alakulat területén állították fel. Az otthon lakóiról hat indiai apáca gondoskodik - a Szent József-rend nővérei. Az otthon 20 személy befogadására alkalmas, jelenleg 15-en laknak itt. Lakói nagyjából a nyugdíjuknak megfelelő pénzösszeget fizetik havonta. Bindu nővér lapunk érdeklődésére elmondta, a rend franciaországi székhelyén ajánlották fel számukra a lehetőséget, hogy itt, Kárpátalján gondozhassák az idős embereket, amit boldogan vállaltak, és nagyon jól érzik magukat itt.

bj