Aranymise Nagyszőlősön

Nádor Albert atya elégedett

2009. október 30., 09:00 , 459. szám
A nagyszőlősi aranymisén

Október 24-én a nagyszőlősi kolostortemplomban Kapisztrán Szent János búcsúján tartotta aranymiséjét Nádor Albert ferences atya. Albert atya 1992-ben érkezett Kárpátaljára Németországból, és éveken keresztül ő látta el néhány magyar plébánia mellett három Munkács környéki sváb település gyülekezeteinek lelki vezetését is. A Kárpátalja-szerte ismert fáradhatatlan ferences rendi szerzetest kalandos életéről és hivatásáról kérdeztük.

– Beszélne fiatalkoráról, szüleiről?

– Egy büszke ’28-as vagyok, ha az Isten megengedi, decemberben 81 éves leszek. Nagykanizsán születtem, hárman voltunk testvérek.

1944-ben az oroszok átsétáltak Baján, Pécsen, Kaposváron, és Nagykanizsa előtt megálltak. Nem azért, mert ellenállás volt (mert az nem volt), hanem akárcsak a törökök is, mentek Budapest és Bécs ellen. A front 1944. december 1-től ’45. április 1-ig állt Kaposvár és Nagykanizsa között. Bennünket, tizenéveseket is behívtak katonának február negyedikére. Én tizenhat éves fejjel meg voltam arról győződve, hogy nekem nem szabad otthon maradni, védenem kell a hazát. A kortársaim közül sokan elbújtak, de ők jártak rosszabbul. Nagykanizsát április elsején szállták meg a szovjetek, és másodikán már név szerint kerestek. Azokat a fiatalokat, akiket otthon találtak, keletre, a Szovjetunióba vitték, ők nyolc év múlva jöttek vissza: tizennégyen hetvenkettő közül. Mi viszont, akik meggondolatlanul háborúzni indultunk, sértetlenül úsztuk meg a kalandot. Egy hosszú vonatszerelvénnyel vittek minket Ausztriába. Linzben volt a beöltözésünk, máig nem tudom elfelejteni a kis rövid "avatóbeszédet": "A háború üzemanyaga az ember. Mi azért jöttünk, hogy ez a nagy gépezet tovább tudjon menni." Közömbösen vettük tudomásul ezt a szívélyes fogadtatást.

A kiképzésünk főleg légitámadás utáni lomeltakarítás volt; lőttünk hármat vaktölténnyel, hármat élessel, de harcolnunk nem kellett. Kremsben állomásoztunk, ott szinte el is felejtettük, hogy háború volt, csönd volt, gyönyörű táj, virágzó gyümölcsfák. A tisztjeink valószínűleg hallgatták a BBC-t, mert tudták, hol lesz a demarkációs vonal, a legutolsó napon nyugatra vonultunk. Egyórás gyaloglás után megláttuk az amerikai páncélosokat, beszaladtunk egy osztrák parasztházba és fehér lepedőkkel kilobogóztuk. A fogságba esésemet követően 1945 szeptemberében jöttem haza, akkor már sokkal nyugodtabb volt a helyzet szerencsémre. Ezt követően még beültem az iskolapadba, 1948-ban érettségiztem és akkor léptem be a ferencesekhez.

– Milyen volt a szerzetesi élet a háború utáni Magyarországon?

– Nem tartott sokáig. Búcsúszentlászlón volt a ferences noviciátus és négyen léptünk be akkor. Egy évig tanulhattam a rendi teológián, mert azt 1950-ben megszüntették. Nekem mint szerzetes kispapnak az akkori szabályok szerint nem lett volna szabad tovább tanulnom, de az Állami Egyházügyi Hivatal butasága miatt még két évet tanulhattam a püspöki szemináriumban, majd egy évig még azután is jártam egy volt teológiai tanárhoz. De ’53-tól már sehol sem tanulhattam tovább. Csak protekcióval kaphattam munkát az ajkai timföldgyárban, ahol a szállítási részlegre vettek fel vagonrakónak. A melós társaimnak a szája nem, de az akaratuk, a jóindulatuk bámulatosan rendben volt. Egy hónap múlva megtettek kocsikísérőnek, a jogosítvány megszerzése után ugyanott lettem traktoros. ’56-ban még mindig Ajkán voltam, ott nem volt se katonaság, se főiskola, ott csend volt. A forradalom leverése után minden jóakaratú ismerősöm arra biztatott, hogy maradjak otthon. November legvégén, talán a legutolsó pillanatban szöktem át Ausztriába Csákánydoroszlónál. Találkoztam egy olasz ferencessel, aki Rómába vitt. Ott a régi tradíció szerint a központi rendházban magyar testvérek voltak a könyvkötők. Hamar elnyertem a bizalmukat.

– Hogyan került végül Németországba, és kitől tanult meg tökéletesen németül?

– A rend generálisa javasolta, hogy mivel az osztrák kispapok Münchenben tanulnak, menjek én is oda, így ’57-ben odakerültem. Nyelvtanulás és iskolapad következett, majd 1959-ben szentelődtem. Tízen voltunk ferences diakónusok, Wendel bíboros szentelt minket.

A családom eredetileg német származású volt, én mint Neiwirth László jöttem a világra. Az apám tanító volt, és az akkori elvárásnak megfelelően, 1934-ben szüleim és a rokonság Nádorra magyarosította a nevét. De ők akkor már teljesen magyarok voltak. Ellenben a nagyanyám Grazban született, osztrák lévén ő jól beszélt németül. Én viszont az iskolában tanultam a német nyelvet, aminek gyakorlati értelme nem nagyon volt. Később Németországban egyedül voltam csak magyar, és ragadt rám a nyelv. A hittanóráimon csak egyszer, az elején nevettek ki a kisgyerekek, mert rosszul ejtettem ki egy szót, azóta erre nem volt példa. Idősebb fejjel sajnos az ukrán nyelv már nem ment.

Kezdetben Bajorországban szándékosan ide-oda helyeztek, hogy szerezzek egy kis gyakorlatot, majd a hildesheimi egyházmegyében voltam külföldi magyar lelkész. Túl egyoldalúnak láttam ezt a magyar lelkészséget és jelentkeztem német pasztorációra is. Ezt követően két évig káplán voltam Hannover mellett északon, majd kaptam ott egy kis plébániát. Később gimnáziumi hittantanárként is működtem, süketnéma intézetben is miséztem négy évig. Sok diával, filmmel és kirándulással igyekeztem élményszerűvé tenni a hitoktatást, a Jóisten többet tud, hogy mi lett belőle. Később Kölnbe helyeztek, a legnagyobb szomorúságom az volt egész papi életemben. Ott volt a világon először úrnapi körmenet. A városban több ezer magyar élt, mi magyarok külön vonultunk. A körmenet elején többnyire alig voltunk harmincan, közben sokan csatlakoztak hozzánk, de soha nem voltunk többen, mint nyolcvanan. Máig nem értem, hol volt a magyar öntudat. Később a Majna-folyó menti Miltenberg melletti Engelberg kolostorba helyeztek. Az egy búcsújáróhely, ahol nagyon jól éreztem magam, élveztem a falusi kolostori életet. Viszont jött a peresztrojka, és akkor azt gondoltam, hogy nekem nincs erkölcsi jogom nyugaton maradni. Írtam haza meg a bajor ferenceseknek is, és 1990-ben hazajöttem. Először Esztergomban voltam egy évig, és onnan a többiekkel látogattam ide, Kárpátaljára, ahol rögtön beosztottak a Munkács környéki svábokhoz. Németországban magyar és német lelkész voltam, ’92-ben, amikor Kárpátaljára érkeztem, betű szerint ugyanazt csináltam gyenge húsz évig. Tudni kell, hogy akkor Ukrajnában a legnagyobb német centrum Odessza volt, a második pedig Munkács.

– Mit tapasztalt a Munkács környéki sváb gyülekezetekben?

– A kilencvenes évek elején még nagyon sok német élt itt, például Felsőkerepecen, de a másik két rám bízott településen, Bárdházán és Németkucsován is tele voltak a templomok német hívekkel. Azóta a helyzet gyökeresen megváltozott, tömegesen kivándoroltak Németországba. A kitelepülők közül tudtommal egy sem bánta meg, be tudtak illeszkedni, és ott sokkal jobb életkörülmények várták őket, ami miatt mára már azok is elmentek, akik előbb nem akartak. Érdekes, hogy ott is egy környéken települtek le, meg szoktam őket látogatni, ha Németországban járok. Sajnos a kárpátaljai németek hamarosan teljesen eltűnnek, a helyzet siralmas, akik jönnek a német misékre, azok sem tudnak németül. A velem egykorúak a német mellett még magyarul is beszélnek, de lassan kihalnak. A fiatalok pedig sok esetben már csak ukránul tudnak írni és beszélni, hisz ukrán iskolába járnak. Sajnos a Szilce és Munkács közötti, egykori német falvakban már egy mukk német szót sem lehet hallani.

Később jött három katolikus pap Németországból – ketten még mindig itt vannak –, az én utódom a fiatal Martin atya lett. Nagyon örülök annak, hogy ezek a német papok mind jól megtanultak ukránul, és ezzel megnyerték az ifjúságot. A tényeket tudomásul kell venni, sok helyen igénylik már az ukrán misét is. Mint említettem, én is megpróbáltam megtanulni az ukrán nyelvet, de a korom miatt nem ment.

– Hogyan telik mostanában egy napja?

– Gyakran kell helyettesítenem két fiatalabb rendtársamat, hol ide, hol oda osztanak be egy szentmisére. Minden évben négyszer csinálunk egy beteglátogatási kört, amit szívesen végzek. De rendszeresen járok Csetfalvára, ott van egy kis engesztelő csoport.

A ferences rend 500 éve van jelen Nagyszőlős életében, és szerintem jövője is van itt. Az én személyes tervem pedig az, hogy most nyolcvan után megéljem a kilencvenet.

– Soha nem bánta meg, hogy a szerzetesi életet választotta?

– Egyáltalán nem. Istenszolgálat, emberszolgálat – ez a legnemesebb dolog, amit kezdhettem az életemmel.

Badó Zsolt