83 évesen is fontos beosztásban

Gerhardt Margit életútja

2009. november 20., 09:00 , 462. szám

A Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye püspökségének házvezetőnője a huszti születésű Gerhardt Margit, aki 83 évesen is igen fiatalosan, lelkiismeretesen látja el szolgálatát. A hölgy német családban látta meg a napvilágot a felső-Tisza-vidéki városban, hat évig volt lágerben, majd titokban hitoktatást végzett - derül ki a vele készült beszélgetésből.

- Hogyan emlékszik vissza fiatalkorára?

- 1926-ban születtem Huszton, német családban. Nyolcan voltunk testvérek. Édesapám egyszerű gazdálkodó volt. A huszti németség többségével együtt a város nagyállomásának környékén laktunk, az ún. Német utcában. A családunk nagyon vallásos volt: engem is ilyen szellemben neveltek.

A cseh érában német iskola működött a városban, 1939-ig itt tanultam. A német volt az anyanyelvem, de Kárpátaljának - és Husztnak - Magyarországhoz történt visszacsatolását követően magyar iskolába jártam, így megtanultam magyarul is.

Életünkben fontos szerepet játszott a templombajárás. A magyar csapatok bevonulását követően új plébánosa lett Husztnak Tőkés György személyében. Tőkés igaz ember, feladatait lelkiismeretesen ellátó pap volt, akinek a hatására én is nagyon megerősödtem hitemben. Sokat köszönhetett neki a huszti katolikus egyházközség: minden alkalmat megragadott a hit terjesztésére, erősítésére. Nagy igyekezetet fordított arra, hogy hetente a fiatalok - külön-külön a lányok és fiúk - rendszeres hitoktatásban részesüljenek. Még az inasiskolában is hittanoktatást szervezett, noha addig ott ilyen nem volt, s egy káplánt is igyekezett hozatni Husztra maga mellé, hogy az egyházi munka minél eredményesebb legyen.

Az iskola elvégzését követően eladóként dolgoztam egy üzletben. Majd jött 1944 ősze és vele a szovjet megszállás.

- Hogyan történt a deportálás?

- Nem sokkal azután, hogy 1944 októberében Husztot elfoglalták az oroszok, már novemberben megkezdődött a német nemzetiségűek deportálása. A magyaroktól eltérően a németek közül deportálták a 18-30 év közötti nőket is a Szovjetunióba. Az orosz katonák házról házra jártak mindenütt, ahol fiatalok voltak, s felszólították őket arra, hogy azonnal csomagoljanak, mert indulni kell. Kijelöltek a városban egy központi gyűjtőhelyet, ott kellett jelentkezni. A családból nekem és a 22 éves nővéremnek kellett elmenni. Két fiútestvérem a magyar hadsereg katonájaként harcolt a fronton, így érthető, hogy szüleink fájó szívvel engedtek el bennünket. Édesanyám egészségét nagyon megviselte mindez, aminek sajnos a későbbiekben tragikus vége lett.

A gyűjtőhelyre érve meglepve tapasztaltuk, hogy nemcsak német nemzetiségűek voltak ott. Számos olyan személy is oda került, aki nem is volt valójában német, még csak a nyelvet sem beszélte, csak a neve volt németes hangzású. Azt hittük, rögtön elszállítanak bennünket, de nem így történt. Még kb. 1-2 hétig tartottak a gyűjtőhelyen bennünket. Aztán egy napon priccsekkel ellátott marhavagonokba tereltek minket és a szerelvény elindult. Útközben nem sok ennivalót kaptunk, a magunkkal vitt élelmet fogyasztottuk. Körülbelül két hétig utaztunk, míg végül megérkeztünk a Donyec-medencébe, Horlovkába.

- Milyen viszonyok között, hogyan telt a lágerélet?

- Barakkokba kerültünk, melyek emeletes ágyakkal, priccsekkel voltak ellátva. Egy barakkban hetvenen-nyolcvanan laktunk. Horlovka kapcsán tudni kell, hogy zömmel a szénkitermeléshez kapcsolódó munkák zajlottak a településen. A gyárat, ahol dolgoztunk, "Kokszhemzavodnak" hívták, melyben a szenet koksszá dolgozták át. Mivel nem sokkal ezelőtt itt még háború pusztított, építkezési, helyreállítási munkálatok is folytak. Bennünket, újonnan érkezett rabokat oda osztottak be munkára, ahol éppen szükség volt. Bár nők voltunk, férfimunkát végeztünk: szenet lapátoltunk, téglát pakoltunk. Volt, aki bányába került, és volt, aki takarítónőnek vagy mezőgazdasági munkára. A munka nehézségének fokától függött a kenyérfejadag súlya. Mivel én zömmel téglát pakoltam, illetve szenet lapátoltam, 80 deka kenyeret kaptam, ami közepes mennyiségnek felelt meg. Aki bányában dolgozott, annak talán egy kilót is adtak. Aki takarítónőként, azoknak csupán fél kilót. Olyan volt az a kenyér, hogy most már valószínűleg nem enném meg, de a lágergyomornak finom volt. El lehet mondani, hogy ez a kenyér tartott bennünket, mivel máskülönben a koszt eléggé silány volt. Ennek következtében sokan legyengültek, ezeket később hazaküldték. Így pl. a nővéremet is, aki egy év után hazamehetett, mivel megbetegedett tüdőgyulladásban. Nagyon örültünk, ha "párniká"-ba (kertészetbe) kaptunk beosztást, mert ott friss zöldséghez juthattunk. Én egy évig dolgoztam egy ilyen párnikában, s lehet mondani, hogy azon a nyáron paradicsomon éltem: munka közben fogyasztottam a zöldséget, mely kipótolta a sovány kosztot, s így a szervezetem vitaminokhoz juthatott.

A tábor őrszemélyzete zömmel nőkből állt. Mivel mi nem hadifoglyok vagy háborús bűnösök voltunk, velünk viszonylag jól bántak, igaz, az ateista politika miatt nyíltan nem tudtunk imádkozni. Az ember csak magában, néha kettesével-hármasával összegyűlve, csendben imádkozhatott az Úrhoz.

Két évvel az elhurcolásunkat követően itt, a lágerben éltem át életem egyik legnagyobb fájdalmát, amikor megtudtam, hogy fél évvel korábban édesanyám meghalt. A tudat, hogy engem és a nővéremet lágerbe vittek, aláásta az egészségét, megbetegedett és meghalt. Bár nem voltam sírós természet, akkor egész nap zokogtam.

- Mikor került haza? Hogyan folytatódott az élete otthon?

- Hat évvel az elhurcolásom után, 1950-ben kerültem haza, a megváltozott új rendszerbe. Édesapám, a lágerből korábban hazatért nővérem és két fiútestvérem fogadott. Otthon maradtam a szülői házban, a háztartást vezettem. Ám a hazatérésemet követően két évvel ismét tragédia történt. Édesapám, aki egész életében gazdálkodott és szerette a földet, ekkoriban kolhozban dolgozott. Egy nap kiment a munkába, és ott, a földeken összeesett, a munkások súlyos, életveszélyes állapotban hozták haza. Rögtön papot hívatott, és elrendezte a lelki dolgokat, majd bevitték a kórházba, ahol gyomorfekélyt diagnosztizáltak nála. Azonnali műtéti beavatkozásra volt szükség. Az operáció jól sikerült, s úgy nézett ki, hogy édesapám felépül. Azonban nagyon sóvárgott a víz után - ami gyomoroperáció után szigorúan meg volt tiltva -, s az egyik beteg megsajnálva, adott neki egy pohárka vizet. Ennek a következményeibe aztán édesapám belehalt.

Később egy varrodában helyezkedtem el, s ekkoriban, 1955 körül kezdődött el titokban zajló hitoktatásom története is. Időközben ugyanis a nővérem gyermekének közeledett az elsőáldozása, s a testvérem - tudván, hogy nagy a hitem és járatos vagyok a vallási dolgokban - folyamatosan unszolt, hogy készítsem fel a kicsit. Egy ilyen alkalommal jelen volt a sógornője is, aki azt mondta neki: "Ami a te gyerekeddel van, az lesz az enyémmel is." Végül elvállaltam, s ez a két rokongyerek volt az első kis tanítványom. Később ennek híre ment Huszton a családok körében, és mások is kérték, hogy foglalkozzam a gyermekeikkel. Kb. 15 évig foglalkoztam titokban hitoktatással az iskolai nyári szünetekben. A huszti plébános - az 1950 májusában elhurcolt, majd 1956-ban hazatért -, Tőkés György is biztatott, hogy ezt csináljam. Általában 5-8 gyereknél többet nem vállaltam. Ha mégis több gyerek gyűlt össze, akkor több csoportban foglalkoztam velük. Volt, hogy 3-4 csoport is összegyűlt, német, magyar gyerekek vegyesen.

A többség római katolikus volt, de a görög katolikus egyházat ért represszió következtében alkalomadtán voltak görög katolikusok is. Nagyon fontos volt a titoktartás: mindig más gyereknek a lakásán gyűltünk össze. Akkoriban ugyanis az egyházakat üldöző ateista politika következtében a hatalom büntette a hitoktatást, s azokat is, akik ebben részt vettek. Így például egy tanító rendszeresen ott állt a templommal szemben, és figyelte, hogy melyik gyerek jár templomba. Minden nagyobb összejövetel gyanús volt a besúgóknak. Ezt példázza egy Huszton élő idős, templomba járó házaspár esete. Ennek a két öregnek az udvarán állt egy gyümölcsfa. Minden nyáron gazdag termést hozott, így nem csoda, hogy a gyerekek az engedélyükkel nagy csoportokban mentek az édes gyümölcsöt fogyasztani. A hatalom emberei ezt észrevették, s nyomban felelősségre vonták őket - tiltott hittan miatt... Később elmondták nekem is az esetet, s óvatosságra intettek. De Isten valahogy mindig megsegített, s bizonyságát adta oltalmának. Volt például olyan kivételes év, amikor 40 gyerekkel foglalkoztam, s a pravoszláv pap lakásával szemben zajlott a felkészítés. Hogyan lehetne ezt megcselekedni Isten oltalma nélkül?

Amikor a felkészítés befejeződött, akkor azt jeleztem a plébános úrnak, s sor kerülhetett az elsőáldozásra. Ez így zajlott 1973-ig, Tőkés atya haláláig.

- Hogyan került Munkácsra?

- 1974-ben megismerkedtem az aknaszlatinai plébánossal, Hudra Lajos atyával. Hallott a titokban zajló hitoktatásomról, s megbízhatónak ítélve, arra kért, legyek a házvezetőnője. Elvállaltam, s Aknaszlatinára költöztem. Húsz évig szolgáltam mellette ebben a hivatásban. Közben az akkori püspöki helynök, Csáti József atya 1993-ban Munkácson meghalt, s helyette Hudra Lajos atyát nevezték ki erre a felelős posztra. Így Munkácsra költöztünk 1994-ben. Sajnos ő sem sokáig szolgálhatott: 1995-ben meghalt.

Ugyanezen év december 8-án II. János Pál pápa a Kárpátaljai Apostoli Kormányzóság segédpüspökévé nevezte ki Majnek Antalt, a nagyszőlősi ferences misszió vezetőjét. Hudra atya halála után, 1995. december 17-én ő lett az általános helynök. Antal atya megkérdezte tőlem, akarok-e továbbra is a püspökségen maradni mint házvezetőnő. Meglepett a kérdése, hiszen már közel 70 éves voltam. Nagy kitüntetésnek éreztem ezt, s igent mondtam a további szolgálatra. Jelenleg is a püspökségen dolgozom házvezetőnőként. Már megszoktam mindezt, szeretem a munkámat. 83 éves vagyok, de igyekszem: takarítok, piacra járok, mosok, vagy ha éppen senki nincs itt, akkor úgymond őrzöm a házat.

Fischer Zsolt