A karosláda alkonya és feltámadása

Múltunk tárgyai

A karosláda valójában nem más, mint támlás pad, amely igen előkelő felmenőkkel büszkélkedhet, hiszen a közép-európai, rokokó stílusú, párnázott úri-polgári kanapé "egyszerűsített" utóda. Elődeink otthonának jellegzetes, ám időlegesen elfeledett darabjai manapság a modern lakás díszeivé lépnek elő.

Gazdag német parasztok már a tizenkilencedik század elején használták a kanapé egyszerűsített változatait, körükben kialakult a padládának megfelelő változata is. Magyarországon a kanapé e leszármazottja a tizenkilencedik század derekától kezdve jelenik meg fokozatosan a parasztházakban, s a huszadik század elejére az ország nagy részén kiszorította az addig elterjedt sarokpadot. Ennek a helyére vagy két önálló kanapét állítottak, vagy pedig egy sarokpadszerűen kiképzett példányt (sarokkanapé), esetleg a hosszúláda (pad) helyére, a mestergerenda alá tolt asztal mögé került. Néhol kanapét, karosládát helyeztek a vetett ágy elé is (rengő pad). Kezdetben főként a Tiszántúlon és Erdélyben terjedt el a ládás alsó részű, ill. a padágyként kialakított karosláda, amelynek neve élésláda, fiókos láda, kanapés padláda, ill. padágy is lehetett. Ugyanakkor gyakran továbbra is egyszerűen pad vagy lóca maradt a karosláda neve.

A kanapé s nyomán a karosláda mindig asztalosbútor volt, amelyet lehetőség szerint értékes keményfából, mifelénk elsősorban tölgyből vagy dióból készítettek a helyi mesterek, s ennek megfelelően nemzedékeken keresztül szolgálta a családot. Többnyire egyszínű sötétre festették, de néhol a menyasszonyi ládák stílusában virágmintával díszítették, s nemegyszer datálták is.

A később Kárpátaljaként ismertté vált régióra eredetileg nem volt jellemző a karosládák festése, legfeljebb a támlát díszítették faragványokkal mifelénk, meséli Kész Barnabás salánki néprajzkutató. Szerinte talán csak Nagydobrony és környéke képezett kivételt e szokás alól.

Mint Varga Sándortól, a Nagydobronyi Középiskola tanárától, lelkes helytörténésztől megtudtuk, a községben a régebbi típusú padok alapszíne jellemzően a vörös volt, a padok alapszíne, díszítése pedig hosszú szárú, egy "virágcserépből" kiinduló hármas virág különböző virágzatokkal, főleg sárga és piros színekkel. A motívumok az évtizedek múlásával mind kidolgozottabbakká váltak.

A huszadik század utolsó évtizedeiben elterjedté vált Kárpátalján, hogy a lakás bútorzatát megújítani kívánók az éppen kapható olajfestékekkel kenték le e becses bútordarabot, ami sajnos nem mindig bizonyult szerencsés megoldásnak.

Hogy mit tartottak a karosládában? Nemegyszer ágyneműt, de ha azt nem, hát mindenféle ruhát, varrni való anyagot, szőttest, szőnyeget, de akár az eladó lány stafírungját is a karosláda rekeszeibe gyűjtögethették. Egyes vidékeken az volt szokásban, hogy élelmiszert, elsősorban szemes terményt tároltak a karosládában, ha az a konyhában állt. Ugyancsak szemes termény tárolására használhatták e becses bútordarabot, ha valamilyen oknál fogva "lefokozták" azt, s a lakótérből valamelyik gazdasági helyiségbe került át. A modern bútorok által kiszorított karosládák egy jelentős része ugyanis idővel a tiszta szobából a konyhába, a konyhából a teraszra, a padlásra, a csűrbe, az istállóba került, s nemegyszer ott pusztul még ma is elfeledve.

Pedig napjainkban a karosládák reneszánszát éljük. Sajnos e bútorok egy jelentős része az elmúlt egy-két évtizedben a régiségkereskedők kezére került, akik a legtöbbször aprópénzért vásárolták fel a faluhelyen sokszor szükségtelennek minősített ülő-fekvő alkalmatosságokat, hogy azután jelentős haszonnal adják tovább azokat múzeumoknak és gyűjtőknek.

Sok karosláda viszont megmenekülhetett a szépet, a régit szerető emberek révén, amennyiben manapság egyre többen fedezik fel újra ezeknek az egyszerűségükben is pompás bútordaraboknak a szépségét, s találnak helyet számukra a modern otthonokban, elsősorban a nappaliban vagy a konyhában. Hogy valójában mit is jelent a karosláda, azt csak az tudja felbecsülni, aki kiszakadván a mindennapok rohanásából talál rá időt, s leül egy ilyen ülőalkalmatosságra a konyhában, végigsimít kezével az idő által simára koptatott fán, s megfeledkezvén a napi gondokról, ráérősen elgondolkodik a világ dolgairól. (hk/mek.nif.hu)