A Securitáté 16 kilónyi anyagot gyűjtött róla

Interjú Kányádi Sándorral

– Ír-e verset mostanában, s ha igen, miről?

– Mostanában nem nagyon írok, inkább kutakat állítok, mint azt az előadásomban is elmeséltem. Az igazság az, hogy öreg vagyok én már az íráshoz. Gondoljon bele, hogy nem sokkal a halála előtt az akkor hatvanegynéhány éves Arany János sem nagyon írt már verset. Az ember röstelli. Illyés Gyula nagy mondása volt, hogy nem lehet tisztességes ember, aki a versírást abbahagyja. De idejében abbahagyni, Gyula bácsi, az se kutya, mondtam én akkor. Erre hátba vágott, mivel azt hitte, rá célzok, pedig én magamra gondoltam.

– S ha mégis tollat ragad, miből merít ihletet?

– Nem annyira ihlet kell ehhez, mint inkább elszánás: leülni és írni. A negyedét sem írtam meg annak, amit szerettem volna. Sok találkozót tartok az olvasókkal, a gyerekekkel, nem is mindegyiket tudom vállalni.

– Mi vezérli a költőt?

– A javító szándék vezérel egész életünk során. De bármit is csinál az ember, akár verset ír, akár cipőt talpal, ha igyekszik jó munkát végezni, azzal egyben a halhatatlanságra törekszik, arra, hogy amíg tart az a cipő, amíg tart az a vers, addig említsék meg a nevét, gondoljanak rá.

– Egyik interjújában elmesélte, hogy 16 kilónyi anyagot vett át a Securitátétól, a román titkosszolgálattól – a megfigyelésével kapcsolatos dokumentumokat, jelentéseket. Végigolvasta ezeket?

– Úgy nagyjából. Inkább a fiaim voltak kíváncsiak a dokumentumokra. Én azt néztem, hogy van-e memoárértéke az anyagnak, tehát olyasmi, ami a nemzeti közösségünk múltjával függ össze, amit meg kellett volna írni naplóban vagy visszaemlékezésben. Van közötte ilyen is. De az, hogy ki, mit súgott be vagy volt kénytelen mondani rólam, az nem érdekelt annyira, hiszen nem ítélkezhetem fölöttük. Megtörtént, hogy a feleségem egyik évfolyamtársa kezdett járogatni hozzánk, s egyszer csak elsírta magát. Azt mondta, tudjuk, milyen beteg az édesanyja, külföldi gyógyszereken él, s hogyha ő nem vállalja a jelentéstételt, akkor az édesanyja nem kap gyógyszert, úgyhogy, mondta, jobb, ha én elmegyek, amikor ő jön. Azt válaszoltam neki, jöjjön nyugodtan, mindig mondok neki annyit, amennyi az édesanyja gyógyszeréhez szükséges. Hogy lenne nekem erkölcsi alapom ahhoz, hogy bárkit is felelősségre vonjak? Nem tudom, hasonló helyzetben hogy viselkedtem volna. Egyébként is, azt szoktam mondani, senki sem fordít a maga költői szintje fölött, senkivel sem készül interjú az interjúkészítő szintje fölött és senki se súg be a maga besúgói szintje fölött. Előfordulhat tehát, hogy a besúgó intelligensebb, mint maga a besúgott, s még rafinált kérdéseket is feltesz, aminthogy volt is erre példa. Egyszóval, mindez stílus kérdése is.

– A Digitális Irodalmi Akadémia egyik alapító tagja volt. Miért?

– Az, hogy mi minden szellemi javainkkal felhurcolkodjunk a világhálóra, olyan fontos feladat a megmaradásunk szempontjából, mint annak idején az Európába való beilleszkedés volt. Mert amit a magyar kultúrából felvisznek a világhálóra, az másoknak is példamutató. Akkor nem jelenthetnek akadályt a határok, az új-zélandi magyar is kapcsolatot teremthet a beregszászi magyarral, s ha nem is jutnak könyvhöz, letölthetik a szükséges műveket a világhálóról. Tehát senkit sem lehet már olyan ketrecekbe zárni, mint korábban.

– Igen meghatóan beszélt előadásában a magyar nemzetről és a magyar nyelvről. Láthatóan igen fontosnak tartja ezeket a kérdéseket...

– Igen, mert ez a magyar nemzet Isten kiválasztott népe, a magyar nyelv pedig Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Mi lehet egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak a számára kiválasztott nyelvet az emberiség életének legvégső határáig továbbvigye, gyarapítsa, éljen vele és benne mindannyiunk örömére, Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkozunk, a többi mellébeszélés.

hk

Kányádi Sándor

Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja 1929. május 10-én született Nagygalambfalván (Hargita megye, Románia). A középiskolát a székelyudvarhelyi református kollégiumban (1941-1944), a Római Katolikus Főgimnáziumban (1944-1945) és a fémipari középiskolában (1946-1950) végezte. Ezt követően beiratkozott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar irodalom szakos tanári diplomát 1954-ben, de soha nem dolgozott tanárként, életét az irodalomnak szentelte.

Költői tehetségét Páskándi Géza (1933-1995) fedezte fel. Ő közölte 1950-ben első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1951-1952-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője, ezzel egyidőben néhány hónapig az Utunk, 1955-1960-ban a Dolgozó Nő munkatársa, 1960-tól 1990-ig pedig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője.

Bécsben 1967-ben előadást tartott Líránkról Bécsben címmel. 1984-ben egy hosszabb, észak- és dél-amerikai előadó körúton vett részt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, ezért tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. 1992-ben Izraelben erdélyi jiddis népköltészet-fordítását mutatta be.

Jelenleg a Confessio szerkesztőbizottságának tagja, 1990-től az Antitotalitárius Demokratikus Fórum tiszteletbeli elnöke, 1997-től a Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság tagja. 1950-től Kolozsvárott él.

Főbb díjai: 1998 – Magyar Örökség-díj; 2002 – a Pro Renovanda Cultura Hungariae fődíja; 2004 – Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal; 2004 – Mecénás-díj; 2009 – Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje.