Csoóri Sándor: Tavasz! Tavasz!

Fecske jön

s átszáll szétnyitott ujjaim között.

Nyomában könnyű felhők sikladoznak.

Tavasz! Tavasz!

Ma már a sikongó köszörűkövek

és a disznóölő kések is köszöntik.

Köszönöm, én is jól vagyok.

Az akácfáimon

fehér ruhás angyalok ülnek

s valaki olyan hóhérokról mesél nekik,

akik az én ablakom előtt is elsétáltak.

Istenem, hol van már az a délelőtt!

Hol van már az az este!

A gyászoló özvegyek azóta

halkan suhanó autóval

járkálnak át a túlvilágra.

Tavasz! Tavasz!

Virágnövesztő évszakom!

Azt mondják: neked még vannak

kihantolható halottaid.

Szépek, hosszúak, átlátszóak.

Én hiszek neked, de várd meg azt a húsvétot,

amikor könnyű felhőkbe

vagy tűzbe öltöztetheted őket.

Tavasz – az örökös kezdet: valóság és emberi érzés, egy felemelő gondolat az élet egészében. Ám ebben az évszakban valahogy mindig kicsit halványabb a körkörösség gondolata, és inkább a születés, a kezdet, az új lehetőség tisztasága dominál. Az az érzés uralkodik el az emberen, hogy előtte a lehetőség, előtte a szárnyalás, valamint az a megfoghatatlan – és mégis valóságosan közeli – érzés, hogy "szétnyitott ujjaink közt átszáll a fecske". A Tavasz! Tavasz! nyitóképe ez az üdítő gondolat, érzés, elképzelés: ez a fecskés lélekfürgeség. Ugyanakkor az egész költeményt valami más is áthatja. Szinte strófáról strófára ebbe az életteli érzésbe belevegyül a sötétség, a komorság, a halál: mindaz, ami ellentéte a tavasznak. Így látjuk a disznóölő késeket, a hóhérokat, a gyászoló özvegyeket... A tavasz és a túlvilág érintkezik itt. A vers végén pedig ott a szembesítő (történelmi) valóság, hogy a még kihantolandó halottakat egyszer "könnyű felhőkbe" vagy "tűzbe" kell majd öltöztetni. Hogy még vannak olyan halottaink, akik megérdemelnék a "feltámadást": a "mennybemenetelt".

Penckófer János