Borbélyok és borbélymuhelyek

Csattogó ollók, zümmögő nyírógépek, kölniillat, földre hulló hajtincsek... – ilyen képek villannak fel lelki szemeink előtt, ha a borbélyműhelyekre gondolunk, melyek mindig is jó alkalmat teremtettek arra, hogy az emberek eltársalogjanak, meghányják-vessék a világ dolgait, valamint kisviláguk megannyi pletykáját. De miként is tanultak és dolgoztak a mesterek negyven, hatvan, nyolcvan évvel ezelőtt?

– Édesapám, Szilberhar Jenő 1891-ben született, s tizenhat évesen ment borbélynak tanulni egy Metzger nevű helybeli fodrászhoz – meséli a 79 éves nagyszőlősi Szilberhar Ágnes. – Három évig tanult a mesternél, illetve a helyi ipariskolában, s az utóbbi helyen tette le a szakvizsgáját. Metzger szerette volna, ha nála marad dolgozni, de édesapám azt mondta: "Én most már segéd úr vagyok, és nem te, Jenő", s nem fogadta el az ajánlatát. Bejárta Kárpátalját, segédi munkát vállalt Ungváron, Tiszaújlakon, Rahón, Munkácson. A Latorca-parti városban megnősült, majd felköltöztek Budapestre, s az első világháború kitörése után ott hívták be a hadseregbe. Kivitték a frontra, meg is sebesült, majd hazatért a feleségéhez, aki azonban hamarosan elhunyt. Ezután sehogy sem lelte a helyét, meg szeretett volna világot is látni, így hát egy időre áttelepült Romániába, és borbélysegédként dolgozott több városban, pl. Marosvásárhelyen, Bukarestben, majd visszatért Budapestre. Kedvelte Pestet, nagyon szeretett színházba járni, de aztán hazahúzta a szíve Nagyszőlősre. Itt éltek a testvérei (a szülei még a világháború alatt elhunytak), ez volt a szülőföldje, így hát 1927-ben hazatelepült, és másodszor is megnősült, feleségül véve leendő édesanyámat. Sok baja származott abból, hogy nem volt csehszlovák állampolgársága, és nem is akarta felvenni azt, mert megannyi más magyarhoz hasonlóan hitte, hogy a csehszlovák megszállás csak átmeneti állapot. Később azután helyiséget bérelt a régi Ugocsa Bank épületében, az akkori szokásokhoz híven kitette a bejárati ajtó fölé a réztányért, leolajozta a padlót (ezt a műveletet különben gyakran megismételték a fodrászok), és megnyitotta a borbélyműhelyét. Hamarosan felkapott hely lett a műhelye, a társadalom minden rétegéből jártak hozzá kuncsaftok, városi képviselők, cseh hivatalnokok, iparosok, munkások. Emlékszem, a cseh hivatalnokok rövidre nyírt frizurát készíttettek vele, stuccolt nyakkal. Sok tanuló járt hozzá, akiket kitanított, köztük Sándor bátyja két fiát, Bélát és Istvánt, akik előbb itt, Nagyszőlősön nyitottak fodrászatot, majd áttelepültek Csehországba, illetve Magyarországra. 1944-ben azután bejöttek az oroszok, következett a szovjetrendszer, az államosításokkal, s édesapámnak is be kellett lépnie az egyik fodrászszövetkezetbe. Ott is dolgozott, egészen az 1950-ben bekövetkezett haláláig. Mi, a két lánya is borbélynak tanultunk. Anna nővérem nyugdíjas koráig fodrászként dolgozott, de én három év után abbahagytam a borbélykodást. – 1940-ben mentem tanulni Csorba István helybeli fodrászhoz – indítja beszélgetésünket a 84. életévét nemrég betöltött Marinics József nyugdíjas nagyszőlősi borbély. – Annak idején, a magyar világban tizenkét borbélyműhely dolgozott a városban. Én a volt vármegyeházával szemben lévő fodrászatban sajátítottam el a gyakorlati tudnivalókat, míg hetente egyszer, hétfőnként elméleti foglalkozásokra jártam a fémipari iskolába, ahol különböző ismeretekkel vérteztek fel. Megtanultam például, milyen gyorsan nő a haj, milyen betegségek támadják meg stb. Emlékszem, a borotválás elsajátítása volt a legnehezebb feladat, sokat kellett gyakorolni, és nagyon jól meg kellett tanulni, mert éles szerszám volt ám a borotvakés, vigyázni kellett vele. Három évig tanultam a leendő mesterségemet, majd vizsgát tettem és segéd lettem Csorba István mellett. Nyírtam, borotváltam – többek között – a vármegyeházán dolgozó potentátokat, a szolgabírót, a főjegyzőt, az alispánt. Emlékszem, az alispán alacsony frizurát vágatott, mint általában akkortájt a kuncsaftok. Emellett divatos volt még a kefefrizura, s mivel hölgyeket is nyírtam, bubi-, meg ún. francia frizurát is készítettem. Öt évig kellett volna segédkednem, utána nyithattam volna saját műhelyt, de közbeszólt a történelem. 1944-ben beléptem a csehszlovák légióba, s amikor a következő esztendőben leszereltem, már nem találtam Csorba Istvánt, őt ugyanis elvitték a lágerbe (s miután hazatért, elköltözött Budapestre), nekem pedig nem kellett tovább segédkednem, mert az orosz világ elején két nagy borbélyműhelybe vonták össze a megmaradt tizenhat nagyszőlősi fodrászt, s én is ezek egyikében dolgoztam, egészen 1952-ig, majd több műhely nyílt a városban, én pedig végül a Vasút utcaiban kötöttem ki, ott értem el a nyugdíjkorhatárt, de még tizenöt évig tovább dolgoztam, s csak 2001-ben mentem nyugdíjba. Azóta már csak a családtagjaimat nyírom. Most az egyik fiam meg az egyik unokám dolgozik a Vasút utcai műhelyben, akik folytatják az általam megkezdett családi hagyományt. Visszatérve az orosz világra, akkor jött divatba a polyka, a boksz és a félboksz, majd a kanatka frizura, aztán volt egy kb. 4-5 éves időszak, amikor nagyon nagy divat volt a fiatal fiúknál a Beatless-frizura, hoszszúra hagyták nőni a hajukat, s csak körülnyírni, igazgatni kellett azt. Ma már sokkal kevesebben készíttetnek boksz meg félboksz fazont, az idősebbek inkább alacsony, illetve félmagas frizurát vágatnak, a fiataloknál pedig elterjedt, hogy kopaszra nyíratják magukat.

Eleinte kézi nyírógépekkel dolgoztunk, majd megjelentek az első elektromos nyírógépek, melyek még német gyártmányok voltak, Comet márkájúak, s magunknak kellett megvásárolnunk azokat. 50 rubel volt az áruk, miközben 90-95 rubelt tett ki a fizetésem (a bevételeink 55 százalékát lefölözte az állam, nekünk 45 százalék maradt). Még most is van egy Cometem, üzemképes, csak nagyon zúg, úgyhogy javítgatom. Később azután feltűntek a szovjet gyártmányú elektromos nyírógépek, s ötévente újakkal láttak el bennünket a központi raktárból. Sokáig borotváltunk is, de vagy 15 esztendővel ezelőtt, az AIDS miatt betiltották a borotválást, s ellenőrök is járták a műhelyeket, megfigyelve, hogy nem szegjük-e meg a tilalmat. De sokszor nyírtam, borotváltam vezető beosztású elvtársakat is, vállalatigazgatók, kolhozelnökök, párttitkárok is jöttek hozzánk. Kényesek is voltak az elit kuncsaftok, rájuk kellett a legjobban vigyáznunk, hogy jó munkát végezzünk.

– A 10. osztály elvégzése után itt helyben, a sógoromtól, Korbuly Árpádtól sajátítottam el a borbélymesterséget – emlékezik vissza Ambrus Olga nyugdíjas viski borbély. – Három évig tanultam, majd Ungvárra kellett mennem, ahol egy vizsgabizottság előtt tettem le a szakvizsgát, 1959-ben vagy 1960-ban. Utána egy évig szinte inas voltam, majd két évig segédkedtem, s ezt követően már teljes jogú borbélyként dolgoztam. Előbb Korbuly Árpádnál álltam munkába, majd átmentem a szolgáltatóházba, s ott dolgoztam, míg csak 34 év elteltével nyugdíjba nem vonultam, de otthon még ma is nyírok. Eleinte itthon is borotváltam, amíg lehetett, de már nem borotvakéssel, hanem zsilettel. A késsel annyiban volt nehezebb a munka, hogy azt gyakran kellett fenni, és jobban kellett vele vigyázni, viszont hosszabb volt, és egyszerre lehetett annyit húzni vele, mint zsilettel háromszorra. A 60-as évek vége felé átálltunk az elektromos nyírógépekre. Az első gépet Árpád az amerikai rokonaitól kapta ajándékba. Először kicsit szokatlan volt vele dolgozni, de könnyen meg lehetett tanulni a kezelését. Később azután megjelentek a német, majd a szovjet gyártmányú elektromos nyírógépek is. Nevezetes kuncsaftjaim is voltak. A 90-es évek elején megnyírtam Pál Lajost, a híres népzenészt, illetve a fiát, az ugyancsak nevezetes népzenészt, Pál Istvánt (Szalonnát). Ami pedig a családi hagyományok továbbvitelét illeti, a lányom ugyancsak borbély Budapesten, s a vejem is fodrászként keresi a kenyerét.

– Negyvenöt évvel ezelőtt, húszévesen mentem tanulni a Nagyszőlősi Kereskedelmi Szakiskolába, s 1966 februárjában fejeztem be a hathónapos tanfolyamot – tekint vissza a múltba Stók Erzsébet volt viski borbély. – A szakiskolában jobbára csak elméletet tanultunk, délelőtt voltak a foglalkozások, délután pedig mentünk a városi borbélyműhelyekbe, néztük, hogy nyírnak a mesterek, igyekeztünk ellesni tőlük a szakmai fogásokat, s volt, aki megengedte, hogy egy kicsit mi is nyírjunk vagy igazítsuk meg a fazont. Emellett havonta egyszer felkerestük a városi gyermekotthont, és nullásgéppel meg hármas géppel kopaszra nyírtuk a gyermekeket, mert akkor még csak ahhoz értettünk. Szegények, úgy néztek ki utána, mint a megnyírt bárányok.

Igazából már csak itt, Visken tanultam meg nyírni, amikor a szakiskola elvégzése után Ráif Nóra nénihez, egy igazi borbélydinasztia sarjához kerültem. Négy-öt évig dolgoztam mellette, akkor ő elköltözött a lányához Técsőre, és én lettem a műhely vezetője, megörökölve elődöm klientúráját. Helyi potentátok is fel-felkeresték a fodrászatot, mint a tanácselnök, a várhegyi higanygyár igazgatója, főmérnöke, üzemi párttitkára. Az elvtársakra jobban oda kellett figyelni, s pláne Nóra néni figyelt jobban rájuk – ez látszott is rajta –, mert meg volt félemlítve. A férje ugyanis szabadcsapatos volt, ezért a szovjethatalom kivégeztette. Így hát Nóra néni félt, s mindenképpen meg akart felelni az elvtársak elvárásainak. A fodrászat volt az egyetlen megélhetési forrása, az ott keresett pénzből tartotta fenn magát, és nevelte a lányát.

Hét-nyolc év után aztán otthagytam a borbélyműhelyt, mert betegeskedtem, ezért inkább bedolgozói munkát vállaltam egy husztbaranyai üzemben. Kosarat kötöttem borosüvegre, kenyértartót, alátétet készítettem, s az említett gyárból is mentem nyugdíjba.

Lajos Mihály