A bomlás kora

Valószínűleg a Majdan, azaz a narancsos forradalom ideje óta nem hullt annyi átok Viktor Janukovics fejére, mint a botrányos harkivi megállapodások után. Nos, Viktor Janukovicsot sok mindennel lehet vádolni, de azzal semmiképpen sem, hogy elárulta volna azokat a polgárokat, akik elnökké választották. Janukovics revansiszta politikája megfelel választói törekvéseinek. És az ország jó fele nem az állampolgári közömbösség miatt támogatja a harkivi megállapodásokat, hanem mert a nagy visszhangot kiváltó üzletet előnyösnek tartja, Oroszországot pedig baráti országnak. Ezt a körülményt lehetetlen figyelmen kívül hagyni - írja az Ukrajinszka Pravda internetes kiadványban megjelent elemzésében Mihajlo Dubnyanszkij, akinek gondolatmenetét az alábbiakban ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Április 21-én Ukrajna mentális kettéhasadása teljes szépségében megmutatkozott. Ami egyesek számára fekete, mások szemében fehérnek bizonyult. Az, amit egyesek a nemzeti érdekek elárulásának neveznek, másoknak az ország javát szolgáló dicséretes cselekedet. Egyeseknek hatalmas tragédia, másoknak abszolút természetes és helyes lépés. Ráadásul nem egymással szembenálló politikai csoportosulásokról van szó, hanem ukrán állampolgárok millióinak világnézetéről.

Napjaink megosztott Ukrajnája az 1930-as évek közepének Spanyolországára emlékeztet, amelyet Salvador Dalí A polgárháború előérzete című festményén örökített meg metaforikusan. Félreértés ne essék: nálunk hiányoznak a lázadó tábornokok, a felfegyverzett lakosság és a robbanékony déli temperamentum. Viszont valóságos a szürreális elidegenedés, és az akarat meg a képesség hiánya, hogy meghalljuk és megértsük egymást.

Dalí kortársai, akik a "Spanyolország egységes, Spanyolország nagy, Spanyolország előre!" nacionalista himnuszt énekelték, nem tudták azok helyébe képzelni magukat, akik a "Nép fiai" kezdetű forradalmi nótát énekelték, a szociális reformok támogatói pedig őszintén hitték, hogy "jobb felégetni minden spanyol templomot, mint kárt okozni akárcsak egyetlen köztársaságpártinak is". Mindenki úgy hitte, hogy az igazi Spanyolországot ő és ideológiai elvtársai jelentik, ellenfeleiket spanyolelleneseknek tekintették, bármiféle kompromisszumot pedig megalázónak és megengedhetetlennek.

Hasonló elidegenedés jellemzi napjaink Ukrajnáját is. Az olyan fogalmak, mint a nemzeti érdekek vagy a polgári álláspont regionális prioritásokká minősültek vissza. Amikor a felháborodott ellenzékiek a "nemzeti méltóság, hőseink emlékének, gyermekeink jövőjének" megvédésére szólítanak fel, Ukrajna bizonyos megyéinek méltóságát, hőseit és gyermekeit kell érteni ezen. Amikor Janukovics és társai a beköszöntött stabilitással elégedett népről értekeznek, az ország bizonyos régióiban élő népet értik ez alatt. A hatalom még csak nem is törekszik megtalálni a közös hangot Ternopillel és Lvivvel, az ellenzék pedig csak legyint Délkelet lakóira.

Az ellenfelek a célközönségüket szólítják meg, úgy téve, mintha éppen ez volna az autentikus Ukrajna. Az illúziót számos szakértő, újságíró és kibékíthetetlen ellenzéki is segít fenntartani, akik mindkét oldalon fellelhetők.

Mindkét tábor saját valóságot hoz létre. A két Ukrajna között mind kevesebb az érintkezési pont - úgy távolodunk egymástól, mint két galaxis. A veszélyes szélsőségek elhagyták a marginális mezőt, s társadalompolitikai főárammá váltak.

Kényelmesen berendezkedtek a hatalomban a radikális oroszbarátok és a sztálinisták a KPU-ból, az ellenzék a Tyahnyibok-féle Szvoboda retorikájának szintjére süllyed vissza. A szemünk láttára rombolják le a kompromisszumok kialakítására lehetőséget adó tereket, eltűnőben vannak a potenciális döntőbírák, akik tekintéllyel bírnak az egész országban, Keleten és Nyugaton egyaránt. Mindenki és minden hitelét veszíti, bevonódik a szembenállásba.

Ha a belátható jövőben hirtelen kiéleződne a helyzet, ki léphetne fel a pártatlan közvetítő és döntőbíró szerepében? Az előzékeny Alkotmánybíróság, amely ellentétes határozatokat hoz ugyanazon kérdésben? A negyedik hatalmi ág, amely készséggel meghajolt a Bankovaja előtt? A független újságírók, akik polgártársaik arcába vágják: "A harkovi repülés alábbi elemzése ukrajnaiaknak készült. A hohloknak (az ukránok orosz gúnyneve - a szerk.) nem muszáj elolvasni"? A hírhedt "erkölcsi tekintélyek", akiknek nincs semmiféle tekintélyük a Dnyeper túlsó oldalán? Az egyházi méltóságok, akik elmerültek az érdektelen politikai vitákban? Európai partnereink, akiknek már hányingerük van az "Ukrajna" szó hallatán?

Az ukrán politikai elitről mint a társadalom megbékítőjéről nevetséges beszélni. Mind egyértelműbben nyilvánulnak meg tevékenységében a destruktív tendenciák. Viktor Juscsenkóhoz hasonlóan Janukovics is a fél ország elnöke lett, de Juscsenkóval ellentétben magabiztosabban és keményebben cselekszik. VFJ alig ötven nap alatt a fehér izzásig hevítette az ország talán nem legnépesebb, de bizonyosan legszenvedélyesebb részét.

Vasbeton hatalmi vertikumot építve Viktor Fedorovics korlátozza a régiósokkal való törvényes küzdelem lehetőségeit. De az ukrán ellenzékieket ez nem állítja meg: mint ismeretes, Timosenko nagysága előszeretettel apellál az utcai tömegre. Julija Volodimirovna nyilvánvalóan irigyli a kirgiz ellenzék vezéreit, s ha a népi kezdeményezés lehetővé teszi, nem lesz ellenére második Biskekké változtatni Kijevet. Habár tökéletesen nyilvánvaló, hogy a Viktor Janukovicsot támogató fél ország sohasem fogadná el a rezsimmel folytatott küzdelem erőszakos módszereit, s egy újabb "majdanos elnököt".

Az aktuális hatalom lépésről lépésre sarokba szorítja Nyugat-Ukrajnát, a lánglelkű ellenzékiek pedig arról álmodnak, hogy Délkeletet kényszerítik hasonló helyzetbe. A kirajzolódó perspektíva nem túl vidám...

Mit kezdjünk hát az ukrán megosztottsággal? A felvilágosult fővárosi értelmiség végigpróbálta már ennek a kényes kérdésnek néhány megközelítését.

Kezdetben megpróbálták figyelmen kívül hagyni a két Ukrajna létének puszta tényét is, mondvacsinált problémaként tüntetve fel a dolgot. Azután beköszöntött az aktív kultúraterjesztés, s a délkeleti barbárok átnevelésére tett kísérletek korszaka. Manapság új retorika kezd divatba jönni: "A donyecki és krími szovjetemberek megválasztották Janukovicsot, s nem hagyják, hogy Európa felé haladjunk!", "Annyira különbözőek vagyunk, miért kínozzuk egymást?", "Jusson eszükbe Csehország és Szlovákia!" stb.

A csehszlovák forgatókönyvről folytatott üres beszédeket mielőbb el kellene hagyni. És nem azért, mert az ukrán államegység olyan nagy szentség volna (szentségek dolgában manapság rosszul állunk), hanem mert a civilizált válás viszonyaink között reménytelen utópia.

Az elválás hívei, akik mind a két táborban megtalálhatók, teljesen másképpen képzelik ezt a szórakoztató folyamatot. A válás donyecki módra az idegen, Tabacsnyik miniszter által olyannyira "szeretett" galíciaiak leválasztása, míg a válás lembergi módra az idegen Donbásztól való megszabadulás. Ráadásul mindkét oldal magát tekinti a valódi Ukrajnának, s nem szándékozik átengedni az ellenfélnek Kijev székesfővárost és az ország központi régióit.

Elhiszik, hogy azok az emberek, akik nem képesek meghallani és megérteni egymást, illedelmesen megegyeznek a tulajdonmegosztásról? Ha a polgárok képtelenek voltak békében megélni egy államban, nem tudnak békében elválni sem. Ha pedig az ukránok mégis felnőnek a civilizált váláshoz, automatikusan elesik annak szükségessége: lényegesen egyszerűbb kimunkálni egy elfogadható modus vivendit, mint lebontani a közös házat.

Tehát a fájdalommentes válás nem fenyeget minket. A kompromisszumos együttlétezés egyetlen alternatívája egy extrém forgatókönyv tömeges zavargásokkal, anarchiával, kontrollálhatatlan láncreakciókkal, gazdasági összeomlással, elkerülhetetlen vérontással és a vállalkozó kedvű szomszédok beavatkozásával, akik nem mulasztják el, hogy nyerészkedjenek az agonizáló Ukrajna rovására.

A valóságot olyannak kell elfogadni, amilyen. A történelem akaratából az ukránok össze vannak láncolva és nem tűnik lehetségesnek megoldani ezeket a béklyókat. Két lehetőségünk van: belevágni az elevenünkbe a halálos kimenetelt kockáztatva vagy elsajátítani az egyeztetett mozgás nem egyszerű művészetét. Jelenleg ide-oda rángatjuk egymást, igyekezve erőszakkal magunkkal rántani társunkat a szerencsétlenségben. Ennek a formátumnak nincs jövője. Ukrajna nem élhet örökké a civilizált félig bomlottság állapotában. Vagy értelmes kompromisszumot találunk, vagy tragikus véget érünk. Harmadik lehetőség nincs.

hk