Ködmön: csak a szóra emlékezünk

Gyermekeink manapság legfeljebb Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című regényének címében találkoznak ennek az egykor széles körben elterjedt ruhadarabnak a nevével, s hovatovább a valamivel idősebbek is csak annyit tudnak mondani róla, hogy a hideg ellen viselték...

A ködmön a fürtös szőrű racka juh, ritkábban a kecske szőrmés bőréből készült ujjas, kabáthoz hasonló felsőruha. Egyéb elnevezései: kozsok, kozsu, kuzsu. Többségükben eleje, háta és ujja részekből álltak és voltak ún. vállas ujjúak, melyeknek váll- és mellrészét az ujjabőrből szabták.

A férfiködmönök többsége derékba szabott, arasznyi fodros aljrésszel, a nőiek ráncos hátuljúak. Többségükre jellemző a hát ívelt szabása (császárvágás), csak az erdélyi, illetve az egyszerű munkásködmönök egyenes hátuljúak. A hosszuk fajtánként és vidékenként változott a derékig érőtől a bokáig érőig. Gyakori volt a fekete vagy fehér prémszegés, a férfiakénál az álló nyak, a nőiekénél a fekvő.

A 17-18. századi ábrázolások mutatnak olyan ködmönöket, amelyeknek egész báránybőrből volt a gallérjuk, amit az ősibb kacagány, illetve hátibőr átvételének vélnek, az ujjak végén levő prémezést le is lehetett hajtani a kesztyű pótlására. A régibb típusúak kétoldalt, a hosszabbak hátul hasítottak. Az elejük csákós (ferde) szabású.

A ruhadarab elterjedése nomád állattenyésztő korunkra tehető, amit ködmön szavunk török eredete is mutat. Története folyamán minden rendű és rangú ember viselte. Kálmán király törvénye tiltotta, hogy a papok hasított ködmönben járjanak. Mátyás király serege számára 8000 ködmönt csináltatott.

A textilanyagok terjedésével viselete a módosabbak körében háttérbe szorult vagy textil borítást kapott. Így alakult ki a menteviselet: "mentebélelésnek volt ideje uraktól, cifra ködmönöknek és hátibőröknek végbeli katonáktól." A köznépnek, parasztoknak a 16-17. században népszerű viselete.

A debreceni szűcscéh 1598. évi artikulusai "fél kedment, subica kedment, férfi, asszonyállatnak való ráncos és kilenc éves leánynak való kedment" emlegetnek. A 18. század elején hanyatlott a divatja, aki csak tehette, mentére váltotta, a férfiak a 19. században subára cserélték. A század közepétől - a szűcsornamentika kiteljesedése korában - a nők körében a dúsan hímzett ködmönök újra divatossá váltak. A parasztasszonyoknak sok helyütt egészen a közelmúltig kedvelt viselete volt az egyszerű far- vagy combközépig érő egyenes vagy derékba szabott, nutriaprémes, barnára festett ködmön.

A férfi ködmönök közül a combközéptől a bokáig érőket nagyködmönnek vagy hosszúködmönnek, a rövidebb, egyenes hátuljúakat vagy csípőben ráncosítottakat egyszerűen ködmönnek, a derékba szabott rövid, fodortoldásúakat bekecsnek nevezik. Mérete és szabása szerint mindegyiknek sok változata volt.

Az egyszerűbb hosszú ködmönöket elej- és hátbőrökből zsákszerűen varrták össze, a díszesebbeket oldal- és hátbetoldásokkal bővítették, fodrosították. Gyakoriak voltak a derékba szabottak, melyeknek térdig vagy bokáig érő alja volt, ez a módosabbaknál harangszerűen kibővült.

A rövidebb férfiködmönök közül a legelterjedtebbek a derékba szabott, combközépig érők vagy a még rövidebbek voltak. Ezeket a derékban dús fodorral toldott ködmönöket bekecsnek, bekecsbundának, kerekaljú, fodrosaljú ködmönnek, seggbosszantónak nevezték. A mai nyelvhasználatban az ujjatlan bőrmellényeket nevezik bekecsnek. A bekecs 15-25 cm széles fodrát - a bosszantóját - egész bőrből kör alakra szabták. Ívelt, karcsúsított hátszabását császárvágásnak mondták, melyet piros, idősebbeknél zöld, félkörösen tagolt ún. "almás szélű" irhaborítással ki is hangsúlyoztak. Irházás futott a derekán és a fekete prémszegés mentén is. 5-6 cm magas álló nyaka, elejfodrának sarkában prémszegésű zsebe volt.

A bekecs elnevezés a 18. században terjedt el Lengyelországból átkerülve, és derékba szabott felsőkabátot jelentett. Népszerűsége a 19. század derekán volt a legnagyobb, valószínűleg a huszárok hasonló szabású menteviselete nyomán. Ezért nevezték menteködmönnek is, a gyerekekét huszárkának. Egyik fajtája volt a hosszú derekú bekecs, amely főleg a Tiszántúlon, a Palócföldön és a Körösök vidékén divatozott. A bekecs nyakába színes szironyból font átalvetőt varrtak, amely a panyókán viselés emléke. Díszesebbjeit ünneplőnek használták, de a szegény embernek is ez volt a felső, meleget adó kabátja. Cselédembernek bérébe járt.

A magyar szűcsök szabás- és díszítőművészete a női ködmönökön bontakozott ki legváltozatosabban és legszínesebben, nemhiába illetik már a legrégibb ismert források (1598) az asszonyködmönöket ráncos és cifra jelzővel. Ráncosnak azért mondták, mert hátuljukba ráncosító toldásokat varrtak, így az aljuk ráncos, ill. fodros lett, cifrának azért, mert gazdagon díszítették színes irhákkal, szironyozással, bojtokkal, pillangókkal, hímzéssel és prémezéssel. Hátukat ívelten, alul fodrosító résszel, elejüket csákósan szabták, de a nők is viseltek ún. aszajos ködmönöket rövid 5-6 cm-es és szoknyásakat 15-25 cm-es fodortoldással. Hátuljuknak jellegzetes ötszögletű formát adott az almás szélű piros vagy karmazsin, idősebbeknél a zöld váll- és pálhaszegő irha. Ez vállasított és karcsúsított. Bár díszítésük ellen a hatóságok sokat tiltakoztak, mégis a női ködmönöknek tájanként és mesterenként igen gazdag változata alakult ki.

A 19. században a nemesi rend viseletéből átvették a bidermeier és rokokó stílus néhány jegyét: a karcsúsítást, mély nyakkivágást, sonkaujjat, a mentékről a zsinóros, drága színes üveg- és fémcirádás gombolást és csatokat. A 19. század derekán az egész országban ezek a díszes ködmönök divatoztak a jobb módú parasztság körében, kivéve a Tiszántúlt, ahol az asszonybunda volt az ünneplő viselet. (Kárpátalja/mek.niif.hu)